On-line film: Suspense-Cask of Amontillado (1949)

Posted by Satanizmo | Posted in , , , | Posted on 16:07





Ma reggel néztem meg Lugosi Béla eme kis kései szösszenetét, de engem személy szerint nem győzött meg teljesen. Bár érdekes új szerepkörben ismerhettem meg, a film minősége erősen tükrözte az alacsony költségvetést. A film a "Suspense" sorozat második évadjának hatodik részként került adásba 1949 októrber 11-én. Az egyik IMDb olvasó írt egy jó kis kommentet hozzá, ami igazából több is mint egy sima komment, úgyhogy átvettem egy az egyben:


Lugosi Is Fabulous as General Fortunato!

*** This comment may contain spoilers ***

The live-action CBS-TV "Suspense" anthology presentation of Edgar Allan Poe's classic tale of terror "The Cask of Amontillado" updates the author's 1846 short story (first published in the magazine "Godey's Lady's Book") with its eighteenth century setting so that the action takes place just after World War II has ended, and everybody is celebrating the success of the Allied victory over Hitler. A U.S.A.F.F. sergeant (Ray Walston of "My Favorite Martian") approaches his intoxicated superior officer, a major (Frank Marth of "Satan's School for Girls") and explains that the Count (Romney Brent of "The Sign of Zorro") has come to report a murder. The major collapses in a drunken stupor onto a nearby cot, and the sergeant decides to transcribe the Count's deposition in short-hand. The Count, an older looking gentleman with patrician features, a neatly clipped mustache, a trim Vandyke beard, in the wardrobe of an aristocrat, primly informs the sergeant that the palace where the Americans are billeted once belonged to him. They sit down, and the Count begins his story.

"Early in the war," he states, "when the Fascists were in full power, I had to give the property to a General Fortunato. Actually, Fortunato used to be a stable boy here, but he rose by devious means until he became one of Mussolini's favorites and after that a general." The Count informs the sergeant that far beneath the palace lays a catacomb where "for thousands of years my ancestors have been buried . . . " The besotted major revives briefly to point out that in the catacomb is about a quarter of a mile below "down a long spiral staircase every few steps a corridor leads off." The officer pronounces it the greatest wine cellar that he has ever seen during the three years that he has spent in Italy. The sergeant mentions to the Count that it is off bounds to the troops. However, by that time, the major has passed out for good. The Count goes on to say that the catacomb: "It is so far down it is actually under a river bed." When the Fascists came to power, explains the Count, General Fortunato (Bela Lugosi of "Dracula") commandeered the palace and forced the Count to let him marry the Count's "youngest and dearest sister." The sergeant suggests that the Count should have refused, but the Count reminds him that Fortunato could summon storm troopers and resort to torture chambers. Fortunato confined the Count and his wife to a small suite over the stable. At this point, "3:10 to Yuma" writer Halsted Welles and "Never Love A Stranger" director Robert Stevens shift the story into flashback mode at about six minutes into the action.

The Count works in an office and his sister in the hospital. Meanwhile, the Count's snooty wife dines with the general on the terrace. The amorous but disheveled general and the Count's wife discuss their relationship. Fortunato values his sister-in-law's judgment above that of his simpleton wife. Nevertheless, he fails to convince her to accompany him to Rome. She refuses because she feels their flirtatious behavior appear too brazen. Stevens shifts back to the present in 8 minutes so that he can see the sergeant light up a cigarette and say: "And then?" Stevens racks focus from the sergeant to the flashback again. A year later, Fortunato returns to the palace. The general's wife has died and the Count's wife has moved to Rome. Indeed, Fortunato is bent on killing the Count. Fortunato's infidelity with the Count's wife precipitates his moral demise and seals his doom.

The Count and General Fortunato spend more of their time together in the second act traipsing down the eternal spiral staircase. Initially, they are lounging on the terrace when the Count reveals to the general that he has bought a cask of amontillado from a black marketer and has hidden it in the catacomb. Fortunato demands to taste his share of it. Eventually, the Count lures him into a nave that is partially bricked up. He gets the drop on Fortunato, appropriates his revolver, and claps him in shackles facing the wall. Afterward, he bricks up the wall completely, and the cries of Fortunato from behind the wall are haunting. Essentially, the entire story serves as the Count's confession. He explains that he fled to Switzerland afterward and then joined the anti-Nazi underground. Finally, the story resumes in the present day, the smashed major is sitting up and listening as attentively to the Count as the sergeant. As the story concludes, the Count leaves his fate to judgment.

Welles' talkative teleplay provides a wealth of pertinent plot details that foreshadow events in the first and second acts, primarily the geographical logistics. Lugosi delivers the best line of dialogue: "You know, life is nothing but . . . uh . . . a lot of steps, either you go up, or you go down." Stevens doesn't let the action dawdle. In extreme contrast to his supernatural horror roles, Bela Lugosi is superb as the drunken, egotistical Italian general that winds up shackled in a nave. Walston is memorable as a gum-chewing sergeant who uses slang in the modern day sequences. Alas, Romney Brent delivers the only flawed performance. During his expository scene about his sister having to marry Fortunato, he goofs up and refers to her as his daughter but he recovers quickly.

The original Poe story never specified what triggered the Count's murderous rage. Indeed, the idea of being burying alive—in this instance, immurement—was a fear that preoccupied Poe. Immurement occurs when an individual is trapped and bricked up within a building and left to starve or dehydrate to death. The chief problem with this otherwise competently done drama is its flimsy sets and props. The walls of the spiral staircase set flutter when the actors breeze past them. Clearly, "Suspense" had to cut corners to keep their production costs down.



Loew's State Newsette: The Penalty

Posted by Satanizmo | Posted in , | Posted on 21:14

the penalty

News on a Fully Restored 'Metropolis'!

Posted by Satanizmo | Posted in , | Posted on 20:51

By Eric Snider

It was around this time last year that the film world got an astonishing bit of news: A huge chunk of footage that was missing from Fritz Lang's 1927 classic Metropolis -- and presumed lost forever -- was FOUND in a museum's archives in Argentina. The film, a futuristic sci-fi thriller that has influenced everything from Blade Runner to Tim Burton's Batman, was 153 minutes long when it premiered in Berlin, where it was a huge flop with critics and audiences. It was subsequently chopped down to about 90 minutes, and once the American copyright expired, in 1953, various people started releasing "restored" versions, none of them complete. And that missing footage just sort of disappeared.

The copyright was re-established by the F. W. Murnau Foundation in 1998, and in 2002 a 127-minute version was released on DVD, all the footage cleaned up as much as possible and the original musical score re-recorded. Intertitles were used to explain the content of the 26 minutes' worth of scenes that were still missing.

The footage discovered last year is said to represent about 85 percent of those missing scenes, and the plan was to release a newly restored version on DVD and Blu-ray sometime this year that would incorporate all this newly found material. It would be very nearly the same film that Lang released in 1927, and certainly much, much closer to it than anyone thought we'd ever see.

But that DVD/Blu-ray edition will have to wait a little longer. The latest word is that the footage has just now been put in the hands of the F.W. Murnau Foundation in Germany, and that now the restoration process on the badly damaged footage can begin.

EuroNews (via Just Press Play) quotes the head of the Murnau group: "When you follow the whole story from August 2008 until today, we're overjoyed to have it in our hands. There were a couple of occasions when we thought we were going get it, but we didn't. So it's great it's here, and we can finally start the restoration work." What is not explained in this or any other article I can find is why it has taken a year for the footage to get from the Museo del Cine in Argentina to the Murnau Foundation in Germany, and why the delay was unforeseen. If there is a tale of intrigue there, it's not public yet.

Whatever the case, the footage is now where it belongs, and the long, complicated restoration process can begin. Look for Kino International (which distributes the film for F. W. Murnau in the United States) to release that DVD and Blu-ray sometime in 2010 at the earliest.

  • Eredeti írás ITT

A b-filmek királya - interjú Roger Cormannal

Posted by Satanizmo | Posted in , | Posted on 17:38

A b-filmek királya - interjú Roger Cormannal

Az interjút Tóth Csaba készítette, csak nem volt kedve regisztrálni. :)

Három film rendezőként, további féltucat producerként, és egy TV-sorozat. Mindössze ennyi volt nálunk forgalmazásban Roger Corman páratlanul gazdag, 200-nál is több címet felsorakoztató filmográfiájából. A ‘B-szériás filmek királya’, illetve a ‘low budget pápája’ címekkel illetett Corman az elmúlt ötven évben Peter Lorrétól kezdve Sylvester Stallonéig szinte mindenkivel dolgozott a szakmában. Számtalan sztárt ő fedezett fel, köztük William Shatner-t, Jack Nicholson-t vagy éppen Bruce Dern-t, miközben még arra is volt ideje, hogy olyan rendezőket indítson el a pályáján, mint Coppola, Bogdanovich és Ron Howard. Szó, ami szó, az idén 77 éves Roger Corman több, mint kultikus figura – egy legenda, egy darabka filmtörténet, akivel órákig lehetne beszélgetni. De az idő sajnos véges.


- Mr. Corman, ön egy nagy hollywoodi stúdiónál kezdte a pályafutását. Ennyire kiábrándult a stúdiórendszerből, hogy inkább egyedül vágott neki a producerkedésnek?

- Nézze, egyszerűen belefáradtam, hogy script analyst, illetve story analyst legyek a 20th Century Foxnál. Olyan alacsonyan helyezkedtem el a ranglétrán, hogy az az egy év, amit ott töltöttem, több mint elég volt. Inkább Európába utaztam, hogy Oxfordban szerezzek diplomát. Később, amikor visszatértem az Államokba, írtam egy forgatókönyvet, amit aztán megvettek megfilmesítésre. (Highway Dragnet – TCS.) A könyvért kapott pénzből, és baráti kölcsönökből pedig azon nyomban leforgattam egy nagyon kicsi költségvetésű filmet. A film sikeresen szerepelt, a pénzt pedig újabb filmekbe fektettem és így tovább. Ez persze most könnyűnek tűnhet, de körülbelül öt-hat évbe telt, amíg ide eljutottam.

- Gyakran nyúl sci-fi, vagy horror témához, az első filmje is science fiction volt. Személyes kötődések fűzik ezekhez a műfajokhoz?

- Nagyon szeretem mind a science fiction-t, mind a horror-t, bár azt hiszem, nincs is olyan műfaj, amit ne próbáltam volna ki az évek során. Mostanában mégis visszatértem a sci-fihez és a horrorhoz, mert ezek azok a műfajok, amelyek igazán megmozgatják a fantáziámat. Mind a sci-fi, mind a horror a valóságban gyökerezik, de végül a képzelet világába vezet.

- A pályája elején miért éppen egy kis gyártó cég, az AIP (American International Pictures - TCS) mellett kötelezte el magát?

- El akartam kerülni a független filmeseket fenyegető csapdákat. Ugyanis hiába van kész egy filmed, mégis várnod kell, amíg a film visszahozza a bele fektetett pénzt és csak azután vághatsz bele ismét. Amikor a frissen alapított AIP lecsapott a második filmemre, a Fast and the Furious-ra, megmondtam, hogy szívesen aláírom velük a szerződést, de adjanak lehetőséget három további filmre is. Így egyből három filmet csinálhattam anélkül, hogy várnom kellett volna a legelső megtérülésére. Ezek persze alacsony költségvetésű mozik voltak. A Columbiától, tehát egy nagy stúdiótól is kaptam ugyan ajánlatot, de az övék mindössze egyetlen filmre szólt, nekem viszont ekkoriban fontosabb volt, hogy minél több filmet forgassak.

- Volt valami különbség az ön által készített, illetve a stúdiófilmek között?

- Először is, az én filmjeim természetesen sokkal kevesebb pénzből készültek. Másodszor viszont, azt hiszem, ezek a filmek egy kicsit talán eredetibbek és izgalmasabbak voltak. A sikert nem bízhattam nagy sztárokra, vagy költséges látványeffektusokra. Csakis a történetben rejlő potenciálra hagyatkozhattam.

- Ezek az alacsony költségvetésű filmek mind nagyon sikeresek lettek. Miért nem lépett tovább, miért nem csinált “nagy” filmeket?

- Alkalomadtán azért a nagy stúdióknak is dolgoztam. A filmek jól is szerepeltek és én is meg voltam velük elégedve. De egy nagy stúdiónál mind az előkészületek, mind a gyártás rengeteg időt emészt fel, ráadásul el kell fogadni, hogy másoknak is ugyanúgy beleszólásuk van a projectbe. Ez persze érthető. Van, akinek ez fekszik és van, akinek meg nem. Ami engem illet, én szeretem teljesen a kezemben tartani a filmjeimet. Ez persze azzal jár, hogy muszáj függetlennek maradnom.

- Coppola valószínűleg ezért nyilatkozta, hogy “az alacsonyabb költségvetésű, Roger Corman-típusú filmek jobban megmozgatják a rendezőkben nyugvó kreativitást.”

- Tökéletesen egyetértek Francis-szal. Nyilván ön is tudja, hogy Francis velem kezdte… (Coppola első filmjének – Dementia 13 - Corman volt a producere 1963-ban. – TCS)

- Az ötvenes években a producerkedés mellett ön rendezőként is kipróbálta magát. Mégis, egészen a Poe-adaptációkig kellett várnia a kritikai elismerésre.

- Nagyon szerettem az Edgar Allan Poe-filmeket. Persze nem úgy kezdtem neki, hogy gyorsan csinálok egy tucat Poe-filmet. Mindössze az Usher-ház bukásá-t akartam vászonra vinni, mert lenyűgözött a történet és különben is jó ötletnek tűnt. A film is sikeres volt, az AIP ezért megkért, hogy csináljak még egyet, végül azon vettem észre magam, hogy már a hatodik Poe-filmet forgatom. Kezdtem magamat ismételni, ezért gyorsan lecseréltem a stilizált, múltszázadi filmeket olyanokra, mint például a The Wild Angels, ami az első film volt a Hell’s Angels motorosairól, vagy a The Trip, aminek a témája természetesen nem más, mint a drogok. A 60-as években ezek voltak a kortárs témák és a Poe-filmek stúdiói helyett a nyílt utcákon, természetes helyszíneken forgattunk.

- Említette a The Wild Angels-t, aminek a témája akkoriban benne volt a levegőben. Egy évtizeddel később, szintén az ön gyártó cége készítette a Death Race 2000 című filmet. Ez is irányt mutató darab volt, olyannyira, hogy később a sokkal ismertebb Mad Max is innen vette az ötletet.

- Ahogy mindenki, én is szeretek új műfajokat kitalálni, de sajnos nem lehetek mindig én az első. De amikor éppen nem sikerül, és egyéb, más terveken dolgozik az ember, akkor is csinálni kell. Ha már szóba került a Death Race, hadd említsem meg, hogy Tom Cruise megkeresett, hogy szívesen leforgatná a Death Race 3000-at. Meglátjuk, mi sül ki belőle.

- Részemről alig várom. De visszatérve az újdonság erejére, én úgy érzem, hogy a legtöbb filmje inkább csak egyfajta válasz a nagy stúdiók filmjeire. Amikor a történelmi filmek mentek, ön is csinált gyorsan pár történelmi filmet. Később, amikor a Blue Max elkészült, ön leforgatta a Von Richtofen-t. Amikor pedig a Fox kijött az Alien-nel, az ön cége, a New World sem késlekedett sokáig a Galaxy of Terror-ral.

- Van ebben valami. De mindannyian reagálunk a környezetünkben lévő változásokra.

- A filmjeiben gyakran színészi feladatot is vállal, de legalább statisztaként megbúvik a háttérben. A költségeit csökkenti, vagy élvezi a szereplést?

- A saját filmjeim esetében elsősorban a költségeimet csökkentem, tehát nem kell kiadnom pénzt még egy szereplőre. Ami a többi szereplésemet illeti, tehát Francis Coppola, Jonathan Demme, Ron Howard vagy éppen…

- Paul Bartel…

- ... így van - és Joe Dante filmjeit – tényleg csak a poén kedvéért. Szóval felkértek, hogy szerepeljek, én pedig örömmel vállaltam, hiszen mindannyian nagyon jól szórakoztunk a forgatáson.

- Amikor ők elkezdték a filmezést, ön volt az, aki megadta nekik a lehetőséget. Ma viszont már ott tartanak, hogy 100 milliókat költenek egy-egy filmre, míg ön továbbra is megmaradt low budget producernek. Nem érez némi csalódottságot?

- Nem, mert azt hiszem, mindenki a számára kijelölt úton halad. Amikor látom, hogy Francis Coppola, Scorsese, vagy éppen Cameron csinálja ezeket a 100 millió dolláros filmeket, azt kell mondjam, hogy a filmjeik jól sikerülnek és látszik, hogy minden egyes centnek megvolt a maga helye. Nincs értelme felróni Jim Cameronnak, hogy majdnem 200 milliót költött a Titanic-ra, mert ha megnézed a filmet, tökéletesen érthető, mire ment el ennyi pénz, hiszen ez egy hatalmas film. Amit viszont nem szeretek, az az, amikor azt látom, hogy elköltenek 80 millió dollárt, és a film nem áll másból, mint hogy két ember beszélget egy szobában. Ekkor már jogosan merül fel a kérdés, hogy mire ment el ez a rengeteg pénz.

- Ha már a Titanic szóba került... Ön, mint a low budget filmek pápája, gondolja, hogy ki tudta volna hozni a filmet, mondjuk rongyos 20 millió dollárból?

- Erre igennel kell felelnem, de az én filmem biztosan nem lett volna olyan jó, mint Jim Cameroné. Igazán fantasztikus munkát végzett a Titanic-kal.

- A Titanic több mint 3 óra hosszú. Az ön filmjei viszont többnyire 90 perc alatt maradnak. Mint producer gondolja, hogy a filmek időtartama fontos a közönség szempontjából?

- Szerintem az egyik legfontosabb dolog, hogy ne untassuk a közönséget. És igenis vannak filmek, amik sokkal jobbak működnének, ha rövidebbek lennének. Ami engem illet, a legtöbb filmem egyszerű és tömör ötleten alapul, amihez szerintem rövidebb film dukál. Ezek persze nem grandiózus, epikus mozik. Azoknak tényleg kell legalább két óra, vagy akár több is és én tökéletesen elfogadom, ha bizonyos filmek ilyen hosszúra nyúlnak. Ezek csodálatos filmek, de ha 10-20 perccel rövidebbek, talán még jobbak lennének.

- A múltban rengeteg tehetséget fedezett fel. A fiatalok ma is felkeresik önt tanácsért?

- Igen, jelenleg is dolgozom néhány fiatal rendezővel. Közülük is meg kell említenem Brian Secler-t, aki éppen most végezte el a New York University filmes szakát és épp az első filmjét forgatja. A film címe Raging Discipline, a Harlemben játszódik és amatőr, fekete boxolókról szól. Nagyon meg vagyok elégedve vele. Egy másik tehetséges fiatal rendező Henry Crum, aki eddig second unit director volt nálam, de ősszel már az én cégemnek forgatja első filmjét.

- Magyarországgal kapcsolatban is van terve?

Igen, van.

- 55 évet töltött eddig a filmszakmában. Mit tanácsolna a fiatal magyar filmeseknek?

A legjobb tanács, amit adni tudok a magyar filmeseknek, sőt minden fiatal filmesnek a világon, hogy tanuljatok minél többet, aztán pedig gyakoroljátok a szakma fogásait, amennyit csak lehet. Így, ha majd megérik az idő egy játékfilmre, biztosan készen álltok majd a feladatra.



Jakab-Benke Nándor: Poe hiteles tolmácsa-Roger Corman

Posted by Satanizmo | Posted in , | Posted on 17:24

Jakab-Benke Nándor
Poe hiteles tolmácsa: Roger Corman
XX. ÉVFOLYAM 2009. 3. (521.) SZÁM — FEBRUÁR 10.



Noha már hosszú évek óta nem ült rendezői székben, producerként a mai napig dolgozik Roger Corman, a B-filmek királya, az amerikai független film egyik legnagyobb, idén 83 éves dinoszaurusza, az ember, aki soha nem veszített pénzt filmmel, és a legenda szerint három nap alatt forgatott le egy komplett nagyjátékfilmet – és nem utolsósorban Edgar Allan Poe egyik legismertebb filmes adaptálója.
Az ötvenes évek végén a B-filmek robbanásában volt hatalmas szerepe. Horror, szex, erőszak – minden, ami filmben kihasználható, „exploitable” volt, azt ki is használta. Akár évi hét filmet is el tudott készíteni, irgalmatlan módszereit (és tanítványait) később Hollywood is felhasználta, hogy kilábaljon az érdektelenségből, és Új-Hollywood néven feltámadjon. Ő fedezte fel a világnak Coppolát, James Cameront, Jack Nicholsont, Martin Scorsesét, Dennis Hoppert, Robert De Nirót – és nem utolsósorban Poe-t. A hatvanas években, amikor a B-film még a legjavában tombolt, nagymellű náci fegyőrökkel és messzi bolygóról érkezett emberevő szörnyekkel, Corman igényesebb irodalmi adaptációk felé fordult, és pár év leforgása alatt jópár Poe-novellát filmesített meg: ezek közül néhány azóta is etalon, olyasfajta hiteles Poe-tolmáccsá téve Cormant, mint amilyen mondjuk Menzel lett Hrabal számára.
Az első ilyen Poe-feldolgozás a hangulatos Az Usher-ház (The House of Usher, 1960). Corman ebben Richard Matheson forgatókönyvíróval dolgozik együtt – akinek amúgy a már háromszor filmre adaptált Legenda vagyok (I am Legend) című regényt is köszönhetjük. Ez a sikeres együttműködés még három másik Poe-adaptációt szül, a többi három (Corman összesen hetet rendezett) Charles Beaumont, illetve Robert Towne írókkal készül el. Ugyancsak itt dolgozik először az utánozhatatlan hangú (és utánozható mimikájú) Vincent Price-szal, aki aztán Az elsietett temetésen kívül minden Poe-adaptáció főszereplője lesz, teljesen egybenőve a begolyózott kékvérűek szerepeivel.
A film nyitóképe a (gótikus) horrorok kedvelőinek nagyon is ismerős: ködös, kopár tájon egy magányos lovag közelít a kastély felé. Megdöngeti a hatalmas kopogtatót, majd kisvártatva feltűnik egy szolga, aki már első perctől eltanácsolná a vendéget – s persze az nem hajlandó kintmaradni. Ez a kívülálló-figura tökéletes dramaturgiai eszköznek bizonyul a novellák filmre viteléhezhez: általa a szinte mindig egyes szám első személyben író Poe figuráját helyezik bele a filmbe – a képbe. Noha Az Usher-ház végében az elbeszélő családi barátként lép Roderick Usher (Vincent Price) kastélyába, a film írói valami konkrétabb célt adtak a film elbeszélői szemszögét biztosító kívülálló személynek: mint kiderül, a menyasszonyát keresi. Corman rendezésében az a szép, hogy úgy adagolja az információt, úgy vezeti a tekintetünket, hogy a kívülállóság szinte mindvégig megmarad, de ugyanakkor a Poe-féle egyes szám első személyű narráció sem csorbul: a film kulcsszava a titok, amit Corman finoman, fokozatosan tár fel, de így is marad belőle kevés a film végére. A hírhedett Corman-féle költséghatékony munkamódszertől nem lesz olcsó a film, hacsak a festett kastély nem tűnik mínusz pontnak a CGI-grafika érájában; viszont a mindösszesen négy szereplő tökéletesen elegendőnek bizonyul a feszültség és a síri hangulat fenntartásához.
Míg a legtöbb irodalmi adaptáció esetében a legfőbb probléma az, hogy a forgatókönyvíró mit vagdosson ki a történetből, a Poe-adaptációk esetében az lehetett a kihívás, hogy egy leforgatható, eladható, nagyjátékfilmnyi hosszúságú (90 perc) filmmé bővítsék a sokszor igen rövid és/vagy táj-, lelkiállapot-leírásokból álló szöveget, annak lényegi csorbulása nélkül. Ennek az egyik hátulütője látszik az egy évvel későbbi A kút és az inga (The Pit and The Pendulum, 1961) című produkcióban. Kezdőképei szinte kockáról kockára ugyanazok, mint Az Usher-házéi – csak most éppen Spanyolországban járunk. Itt is élve eltemetés gyanúja forog fenn – csak most éppenséggel Vincent Price kikel magából, és az előző filmhez hasonló elv alapján működő kívülálló-figurát kikötözi és őrült inkvizítorként megkínozza egy hatalmas alabárd-ingával. Ez utóbbi egyébként szinte az egyetlen motívum, amit sikerült átmenteni a nagyon kevés narratívával rendelkező novellából.
Szintén hasonló történt A holló esetében (The Raven, 1963): itt is vajmi kevés (majdnem semmi) maradt meg az eredeti Poe-műből, főként, hogy versről van szó – viszont a megszokott alkotógárdának sikerül jócskán elrugaszkodni a gótikus horrorok kliséitől, illetve nem is rugaszkodnak el annyira, csak éppenséggel azok zseniális paródiáját készítik el a rogyásig ismert, ismételt és idézett Poe-költemény kapcsán. Ráadásul Vincent Price is emberére akad a filmben: olyanokkal szerepel itt együtt, mint Peter Lorre, Boris Karloff és a fiatal Jack Nicholson, valamint a sikolykirálynő horror-nagyasszony Hazel Court. Tényleg csak szegény Lugosi Béla (meg esetleg Lon Chaney) hiányzik, és teljes lett volna a rémfilm-múzeum (főleg, hogy 1935-ben, karrierjük csúcsán Karloff és Lugosi együtt szerepeltek egy, ugyancsak The Raven című, szintén Poe-inspirálta filmben). A film két varázsló közti konfliktus története, ami aztán egy nagy csatában materializálódik, miközben időnként hollóvá változtatják az igyekvő, de annál tehetségtelenebb harmadik varázslót.
De talán az összes Corman-féle Poe-adaptáció legjobbika A vörös halál álarca (The Masque of the Red Death, 1964). A forgatókönyvírók úgy érték el a másfél órás játékidőt, hogy a sztorit kiválóan egybeolvasztották a Bice-béka (Hop-toad) című novellával és megspékelték némi sátánista felhangokkal. Prospero herceg a kastélyába zárkózik a vidéket sújtó vörös pestis elől, ahol perverz táncmulatságokat szervez. Az egyik ilyen állatutánzós mulatságon feltűnik egy skarlátruhás alak, akiről a herceg, lerántva a leplet – és a film itt tesz hozzá igazán ötletesen a novellához – saját magát látja pestisesként. Vincent Price jobb és gonoszabb, bársonyos hangja fenyegetőbb, mint bármikor. A film sokat köszönhet az inventív képi világnak (a felelős most nem Corman megbízható házi operatőre, Floyd Crosby, hanem a fiatal angol Nicholas Roeg): a Poe által leírt, különböző színű szobák expresszíven elevenednek meg, és a kor gyenge speciális effektjeivel sem tűzdelték tele a filmet, így negyvenvalahány év után is érvényes marad.
A többi Poe/Corman-film: Elsietett temetés (Premature Burial, 1962), Tales of Terror (1962, több Poe-novella összefércelése) és a Ligeia (The Tomb of Ligeia, 1964). Érdekességként: Corman a sikeres sorozat után jópár évre, 1990-ben producerként elősegítette a Morella című Poe-novella adaptációját is: az eredmény a The Haunting of Morella című gyengécske film lett.
A fokozatos titokfeltárás, a kitűnően érvényesített kívülálló-szemszög, a néha teátrális és túlzó színészi játék, az okosan és költséghatékonyan használt díszlet, valamint a néha vissza-visszatérő képzőművészi ihletés (Az Usher-házban pl. a leghátborzongatóbb kockák az Usher-család tagjairól készült festmények), valamint a gyenge effektusok és a néha túl rutinos rendezés a legfontosabb jellemzője ennak az amúgy kiváló sorozatnak.


Photos: I Was a Teenage Werewolf

Posted by Satanizmo | Posted in , , | Posted on 16:30

i was a teenage werewolf

Poster: The Face Behind the Mask (1941)

Posted by Satanizmo | Posted in , | Posted on 16:23