Jakab-Benke Nándor: Poe hiteles tolmácsa-Roger Corman

Posted by Satanizmo | Posted in , | Posted on 17:24

Jakab-Benke Nándor
Poe hiteles tolmácsa: Roger Corman
XX. ÉVFOLYAM 2009. 3. (521.) SZÁM — FEBRUÁR 10.



Noha már hosszú évek óta nem ült rendezői székben, producerként a mai napig dolgozik Roger Corman, a B-filmek királya, az amerikai független film egyik legnagyobb, idén 83 éves dinoszaurusza, az ember, aki soha nem veszített pénzt filmmel, és a legenda szerint három nap alatt forgatott le egy komplett nagyjátékfilmet – és nem utolsósorban Edgar Allan Poe egyik legismertebb filmes adaptálója.
Az ötvenes évek végén a B-filmek robbanásában volt hatalmas szerepe. Horror, szex, erőszak – minden, ami filmben kihasználható, „exploitable” volt, azt ki is használta. Akár évi hét filmet is el tudott készíteni, irgalmatlan módszereit (és tanítványait) később Hollywood is felhasználta, hogy kilábaljon az érdektelenségből, és Új-Hollywood néven feltámadjon. Ő fedezte fel a világnak Coppolát, James Cameront, Jack Nicholsont, Martin Scorsesét, Dennis Hoppert, Robert De Nirót – és nem utolsósorban Poe-t. A hatvanas években, amikor a B-film még a legjavában tombolt, nagymellű náci fegyőrökkel és messzi bolygóról érkezett emberevő szörnyekkel, Corman igényesebb irodalmi adaptációk felé fordult, és pár év leforgása alatt jópár Poe-novellát filmesített meg: ezek közül néhány azóta is etalon, olyasfajta hiteles Poe-tolmáccsá téve Cormant, mint amilyen mondjuk Menzel lett Hrabal számára.
Az első ilyen Poe-feldolgozás a hangulatos Az Usher-ház (The House of Usher, 1960). Corman ebben Richard Matheson forgatókönyvíróval dolgozik együtt – akinek amúgy a már háromszor filmre adaptált Legenda vagyok (I am Legend) című regényt is köszönhetjük. Ez a sikeres együttműködés még három másik Poe-adaptációt szül, a többi három (Corman összesen hetet rendezett) Charles Beaumont, illetve Robert Towne írókkal készül el. Ugyancsak itt dolgozik először az utánozhatatlan hangú (és utánozható mimikájú) Vincent Price-szal, aki aztán Az elsietett temetésen kívül minden Poe-adaptáció főszereplője lesz, teljesen egybenőve a begolyózott kékvérűek szerepeivel.
A film nyitóképe a (gótikus) horrorok kedvelőinek nagyon is ismerős: ködös, kopár tájon egy magányos lovag közelít a kastély felé. Megdöngeti a hatalmas kopogtatót, majd kisvártatva feltűnik egy szolga, aki már első perctől eltanácsolná a vendéget – s persze az nem hajlandó kintmaradni. Ez a kívülálló-figura tökéletes dramaturgiai eszköznek bizonyul a novellák filmre viteléhezhez: általa a szinte mindig egyes szám első személyben író Poe figuráját helyezik bele a filmbe – a képbe. Noha Az Usher-ház végében az elbeszélő családi barátként lép Roderick Usher (Vincent Price) kastélyába, a film írói valami konkrétabb célt adtak a film elbeszélői szemszögét biztosító kívülálló személynek: mint kiderül, a menyasszonyát keresi. Corman rendezésében az a szép, hogy úgy adagolja az információt, úgy vezeti a tekintetünket, hogy a kívülállóság szinte mindvégig megmarad, de ugyanakkor a Poe-féle egyes szám első személyű narráció sem csorbul: a film kulcsszava a titok, amit Corman finoman, fokozatosan tár fel, de így is marad belőle kevés a film végére. A hírhedett Corman-féle költséghatékony munkamódszertől nem lesz olcsó a film, hacsak a festett kastély nem tűnik mínusz pontnak a CGI-grafika érájában; viszont a mindösszesen négy szereplő tökéletesen elegendőnek bizonyul a feszültség és a síri hangulat fenntartásához.
Míg a legtöbb irodalmi adaptáció esetében a legfőbb probléma az, hogy a forgatókönyvíró mit vagdosson ki a történetből, a Poe-adaptációk esetében az lehetett a kihívás, hogy egy leforgatható, eladható, nagyjátékfilmnyi hosszúságú (90 perc) filmmé bővítsék a sokszor igen rövid és/vagy táj-, lelkiállapot-leírásokból álló szöveget, annak lényegi csorbulása nélkül. Ennek az egyik hátulütője látszik az egy évvel későbbi A kút és az inga (The Pit and The Pendulum, 1961) című produkcióban. Kezdőképei szinte kockáról kockára ugyanazok, mint Az Usher-házéi – csak most éppen Spanyolországban járunk. Itt is élve eltemetés gyanúja forog fenn – csak most éppenséggel Vincent Price kikel magából, és az előző filmhez hasonló elv alapján működő kívülálló-figurát kikötözi és őrült inkvizítorként megkínozza egy hatalmas alabárd-ingával. Ez utóbbi egyébként szinte az egyetlen motívum, amit sikerült átmenteni a nagyon kevés narratívával rendelkező novellából.
Szintén hasonló történt A holló esetében (The Raven, 1963): itt is vajmi kevés (majdnem semmi) maradt meg az eredeti Poe-műből, főként, hogy versről van szó – viszont a megszokott alkotógárdának sikerül jócskán elrugaszkodni a gótikus horrorok kliséitől, illetve nem is rugaszkodnak el annyira, csak éppenséggel azok zseniális paródiáját készítik el a rogyásig ismert, ismételt és idézett Poe-költemény kapcsán. Ráadásul Vincent Price is emberére akad a filmben: olyanokkal szerepel itt együtt, mint Peter Lorre, Boris Karloff és a fiatal Jack Nicholson, valamint a sikolykirálynő horror-nagyasszony Hazel Court. Tényleg csak szegény Lugosi Béla (meg esetleg Lon Chaney) hiányzik, és teljes lett volna a rémfilm-múzeum (főleg, hogy 1935-ben, karrierjük csúcsán Karloff és Lugosi együtt szerepeltek egy, ugyancsak The Raven című, szintén Poe-inspirálta filmben). A film két varázsló közti konfliktus története, ami aztán egy nagy csatában materializálódik, miközben időnként hollóvá változtatják az igyekvő, de annál tehetségtelenebb harmadik varázslót.
De talán az összes Corman-féle Poe-adaptáció legjobbika A vörös halál álarca (The Masque of the Red Death, 1964). A forgatókönyvírók úgy érték el a másfél órás játékidőt, hogy a sztorit kiválóan egybeolvasztották a Bice-béka (Hop-toad) című novellával és megspékelték némi sátánista felhangokkal. Prospero herceg a kastélyába zárkózik a vidéket sújtó vörös pestis elől, ahol perverz táncmulatságokat szervez. Az egyik ilyen állatutánzós mulatságon feltűnik egy skarlátruhás alak, akiről a herceg, lerántva a leplet – és a film itt tesz hozzá igazán ötletesen a novellához – saját magát látja pestisesként. Vincent Price jobb és gonoszabb, bársonyos hangja fenyegetőbb, mint bármikor. A film sokat köszönhet az inventív képi világnak (a felelős most nem Corman megbízható házi operatőre, Floyd Crosby, hanem a fiatal angol Nicholas Roeg): a Poe által leírt, különböző színű szobák expresszíven elevenednek meg, és a kor gyenge speciális effektjeivel sem tűzdelték tele a filmet, így negyvenvalahány év után is érvényes marad.
A többi Poe/Corman-film: Elsietett temetés (Premature Burial, 1962), Tales of Terror (1962, több Poe-novella összefércelése) és a Ligeia (The Tomb of Ligeia, 1964). Érdekességként: Corman a sikeres sorozat után jópár évre, 1990-ben producerként elősegítette a Morella című Poe-novella adaptációját is: az eredmény a The Haunting of Morella című gyengécske film lett.
A fokozatos titokfeltárás, a kitűnően érvényesített kívülálló-szemszög, a néha teátrális és túlzó színészi játék, az okosan és költséghatékonyan használt díszlet, valamint a néha vissza-visszatérő képzőművészi ihletés (Az Usher-házban pl. a leghátborzongatóbb kockák az Usher-család tagjairól készült festmények), valamint a gyenge effektusok és a néha túl rutinos rendezés a legfontosabb jellemzője ennak az amúgy kiváló sorozatnak.


Comments (0)

Megjegyzés küldése