Human Freaks: Edna Gabler

Posted by Satanizmo | Posted in | Posted on 18:11

Cover: The True Story of the Elephant Man

Posted by Satanizmo | Posted in , , | Posted on 17:30

  • Elég sok infót találtok az Elefánt Emberről ITT

Human Freaks: Violetta

Posted by Satanizmo | Posted in , , | Posted on 16:26

Violetta 1905-ben vagy 1906-ben született Hemelingen-ben (máshol Bremen-t említenek), Németországban (eredetileg Aloisia Wagner néven) 1924-ben került az Egyesült Államokban, ahol énekesként lépett fel 'sideshow'-kban, többek közt a Coney Island's Dreamland-ben és a Ringling Bros. and Barnum & Bailey Circus-ben is. (Ha jól emlékszem ez utóbbinál dolgozott Prince Randian is) Nos, bár Violetta végtagok nélkül született, a lehetőségeihez képest teljes életet élt. Állítólag magától meg tudott fésülködni, cérnát befűzni (!!!) és öltözködni is.

Van itt egy hosszabb lélegzetvételű élménybeszámoló 1940-ből:

Amazing Account Of A Limbless Beauty Show

by Wallace Stort

Dear Sir, - I am sorry that pressure of other business has prevented me from writing to you for something like a year, and I am afraid that this state of things is likely to continue. But, as you know, I am always very glad to report anything out of the ordinary resulting from my travels, and I am snatching a few minutes here and there to record an unusual recent experience that may interest readers.

I was on one of my periodic visits to the States a month or so before the outbreak of the present war, and, as usual, was on the look-out of anything out of the ordinary in the side-show line.

By pure luck, I happened to be in Seattle when the "Mighty Haag" Shows pitched their acres of canvas on the outskirts, and amongst the hundred and one attractions there was probably as unique a show as has ever been got together by an enterprising impresario of "kid-shows" - i.e. "side-shows": nothing at all to do with children, by the way.

This particular show had its own, big, important-looking marquee, with a line of fine, well painted banners, and altogether was reckoned one of the star items of the outfit. The long streamer running the whole length of the big tent announced:


All of which was, of course, "slightly exaggerated," but at the same time the show was unique of its kind, and even I had never come across anything quite like it before. The interior was attractively got up, a series of small, ornately decorated stages being set side by side in a shallow semicircle, with a platform running the whole front of the series. Two "lecturers" in full evening dress were in attendance.

The curtains of all the stages were kept permanently up, so that the crowd throning the tent had a general view of the respective occupants all the time, though one of the lecturers dealt with each exhibit in turn.

The "stars" were all really international, two of which I had seen before, but as single exhibits and not in combination with other attractions as in the present unusual instance. And as I was very pleased to note, the ladies adorning the stages were all undeniably attractive. It is so often disappointing to discover that extensively advertised "armless beauties" and "legless lovelies" are in the flesh not so alluring as they are painted on the banners outside! Also as I stood taking a general view of the show, I made an odd calculation. There were altogether seven ladies included in the show, and they had between them exactly thirteen limbs!

Above the first stage on the left of the semicircle was the name "Christina" in many coloured Neon lighting. And lounging nonchalantly on a couch, so far taking no interest in the curious crowds, was Christina herself - a dark, alluring Italian beauty who, rumour had it, was in private life the wife of an Italian nobleman.

As she was not yet presenting her turn, Christina's charms were at the moment shrouded in a stunning negligee of clinging, shimmering gold-coloured silk. But she happened to be smoking a cigarette, and the open-mouthed spectators nearby saw that she removed the cigarette from her scarlet lips with the heavily beringed toes of a little brown bare foot, from which, and from the shapely limb above it, the thin silk wrap fell revealingly away.

Eventually the lecturer came to her stage and Christina skilfully stubbed out her cigarette and rose with a sort of insolent grace and eyed the crowd with a slow, sleepy-eyed smile.

Then she wriggled her shoulders daintily, her wrap slid to the floor behind her, and she stepped forward with a feline, undulating movement.

The usual little "ooh" came from the closely pressing crowd. Christina's slim and shapely brown body was attractively bare except for the briefest of diamante trunks, a narrow diamante brassiere, and tiny little heelless slippers trimmed with the same material. She was, of course, as one had guessed entirely without arms, only the rounded, perfectly symmetrical shoulder ends protruding somewhat prominently from the shapely bust.

Still smiling her dreamy sleepy-eyed smile and while the lecturer rattled off the usual would-be humorous patter about her, she kicked off her right slipper and, keeping a perfect balance on her left foot, raised her right leg with an extraordinary ease and grace, and began calmly to adjust with her long, jewelled, scarlet-nailed toes, the heavy, jet black coils of elaborately waved hair at the back of her head. She did it exactly as any normal girl manages the job with her hands, patting her hair into place and curling up the loose ends, with slender toes as skilful as fingers. You can imagine the laughter and cries of admiration the came from the girls in the audience.

After that she went through the usual "armless beauty" routine lighting and smoking cigarettes, pouring out wine and drinking from the glass, playing dance music excellently on a miniature piano, etc., etc. - all with her clever toes; finally "shaking hands" with the many admirers who crowded round the stage.

Meanwhile, the occupants of the other stages were also "doing their stuff," but for the purposes of this record I propose taking the exhibits in turn.

The name in Neon lights above the next stage was "Sally." As I had seen her before, I knew that she was Sally Bauer, an American girl, a comparative new-comer to the fairs and the carnivals. And I also recognised the buxom, attractive woman by the side of the little stage, as her mother, who always travels with her.

Sally, billed as the "Beautiful American Half-Girl," is a very pretty blonde of little more than school age, probably about 17. As her attractive costume of all white and silver, skin-fitting silk tights revealed, she is entirely without legs. Sally was born without legs.

Sally is an amazingly clever acrobat, trapeze artist and contortionist, and went through a routine that would be impossible to a normally formed acrobat. She is much at home on her hands as other people are on their feet, and her normal method of getting about at home is to turn about on her hands, sometimes with her body between her hands, sometimes with her body between her arms, and at others swinging her limbless trunk in a flexible arch above her head. The latter as her usual method of "running" up and down stairs, which she does as easily and swiftly as a normal person on legs and feet. She is perfectly happy and enjoys the show life immensely. And already she has her admirers and has received heaps of proposals!

The next stage was the central one of the five that formed the semicircle. I stood out from and was rather more ornate than the others, and obviously its occupant was the star attraction of the show.

The name of it above in brilliant Neon lights was "Violetta," and the lady was no stranger to me, as I had seen her and chatted with her two or three times before. Older readers of "London Life" may remember that I have referred to her more than once in my articles.

Violetta is probably the most outstanding of all the limbless ladies on exhibition, and is, I think, at the moment the only example of her particular type now before, at any rate, the American public. While the lecturers were busy with the other attractions, she remained perfectly calm and detached, neatly poised on her slender-stemmed, heavily brocade-topped pedestal, set in the centre of the stage. Now and then she would glance aloofly at the staring crowds, apparently undisturbed by their curiosity.

I remember her as a rather plain schoolgirl of 17 or 18, just over from Germany with her fair hair worn in a straight, flat fashion that did not add to her attraction. But that was ten or more years ago. Nowadays she has blossomed out into a real beauty, her blonde hair beautifully marcelled, her piquant face attractively made up, still grave and aloof, but undeniably charming.

Violetta possess a perfect figure, firm, beautifully curving bust, small neat waist and slim, rounded hips. But those are the beginning and end of her charms. She is merely a beautiful torso, completely without either arms or legs, even to the rudiments of limbs. Except that the usual limbs are absent, there is no suggestion of deformity about the neat trunk, which would not suffer comparison with that of any beauty queen or national Venus. In fact her usual billing, in her case no exaggeration, is as the "Beautiful Armless and Legless Venus."

According to her medical history, the torso is not only faultlessly modelled, but is without blemish of scar of any kind. Doctors and artists who have examined her have actually stated that, in her case, the absence of limbs constitutes no deformity. The doctors' verdict is that "the formation of the body is perfect within its own limits, and no provision has been made by Nature for the presence or functioning of limbs". And artists have described the wonderful torso as "a perfect, if unfinished, piece of natural sculpture."

When I first saw Violetta on her arrival in the States from Germany, years ago, she was very modestly clad in a costume of unrelieved black velvet, moulded to her figure, certainly, but quite opaque and clothing her from neck to hips. She still remains faithful to that type of costume, but it has subtly altered and has become much more alluring and revealing. The costumes of hers, by the way, can only be described as a specially designed figure-moulding pocket into which the torso is neatly fitted by her maid. The particular one she was wearing at this moment - with, by the way, a profusion of glittering necklaces - was of sheer black silk of a cobwebby fineness and transparency and clinging with the unwrinkled perfection of a skin-tight silk stocking. In fact it was obviously drawn on and smoothed into position exactly like a silk stocking.

I should say that the whole costume, when stripped from her, could easily be crushed into a loose, flimsy ball within one's closed fist. I could certainly be said to cover Violetta's charms from armless shoulders to shapely hips, but every curve and rounded contour of the beautiful torso was as fully revealed, and much more alluringly, as if she had been nude. AS she rested, gracefully poised on the cushioned top of her pedestal, one could easily note the faultless perfection of the limbless body.

At length the lecturer came round to Violetta's stage. She at once became the professional artist, aware of her public, bowing to right and left, with a charming, unaffected smile, as the man orated about her wonderful and unique charms in the usual highly eulogistic manner. He hoped that nobody would be so foolish to be sorry for her, as Violetta would be most hurt and would not regard it as a compliment.

She was perfectly happy and contented. In fact he could let the audience into a little secret and tell them that Violetta did not think a great deal of limbs in general. She did not think them particularly attractive and, for her own part, thought she was better without them. (In which, by the way, though the audience thought it a good joke, there is more than a little truth, and Violetta is not the only one of her kind to have the same strange, but compensating outlook. And on this occasion Violetta, while the audience was laughing, nodded and smiled vigorously, obviously in full agreement with the lecturer).

He suggested that she would make an excellent and economic wife for any enterprising young man, as she could never run away from home, and would save him a fortune in shoes, stockings, gloves, etc. But he did not tell his laughing audience that Violetta, as I knew, had been happily married for some years, and that round her neck, along with the gleaming rows of necklaces, she always wore a thin, gold chain on which hung her engagement and wedding rings, which she could wear in no other way.

After the lecturer's introductory remarks, Violetta presented her act; and a very remarkable act it is, revealing to the astonished spectators who see her for the first time the surprising fact that a totally limbless girl may not necessarily be absolutely helpless.

She is attended to during the performance by a very pretty nurse (who is, in fact, her maid) clad in a stunning uniform of brief, little more than hip-length skirts and silk tights, that no ordinary nurse could possibly wear. The nurse comes forward and first of all places on the floor below Violetta's pedestal (which, by the way, is about two and a half feet high, bringing its occupant up to about normal height) a thick mat of brightcoloured, cushioned rubber, and round it the materials for the act.

She then releases a catch in the top of the pedestal on which Violetta rests, and allows it to tilt forward slightly. Violetta drops to the mat in a graceful, flexible swing, and manages miraculously to remain upright in a perfect balance. After that she looks after herself, though the nurse hovers round solicitously all the time to offer help if necessary.

The extraordinary thing is that she is able to move about the mat quite easily, jumping or hopping - however you would describe the action - rather like a man in a sack race, only much more gracefully and effortlessly, and keeping her balance most of the time. Sometimes, in fun, she rolls right over, head first, she is coming at the end of the roll to an easy upright position again.

Meanwhile, using only her lips and teeth, she places in position a small easel, and upon that a pad of drawing papers. Then, with a charcoal pencil in a long holder, held between her teeth, she sketches in rapid succession, cartoons of well-known people, the nurse tearing off each finished drawing in turn and tossing it into the audience, to be grabbed by eager hands. In the same way, using only her wonderfully flexible lips, teeth and tongue, she opens a cigarette box which stands on a low table, selects a cigarette, and shifts it expertly to the corner of her mouth. Then, with her tongue she pushes open a matchbox - which, of course, is a fixture in a small chromium stand - and picks out in some miraculous manner a match. The cigarette is now between her lips in one corner, and the match between her teeth in another. She strikes the match, brings the end of the cigarette and the lighted end of the match together, lights the cigarette, and blows out and spits out the match. The trick is one that you'd think impossible until you see it, and then it looks almost easy!

She also demonstrates, in pantomime, how she can, if necessary wash herself practically all over. Again she uses her teeth, holding a sponge between them; and by contorting her amazingly flexible limbless torso into every conceivable position, she keeps the sponge moving lightly over her body. At one time she had rolled herself into a compact ball, "showing," as the lecturer humorously remarks, "how easily Violetta manages to make both ends meet!"

You would imagine that the feat of threading a needle and sewing, using only the tongue, teeth and lips, would be an impossible one. But this Violetta demonstrates is also comparatively simple to an ingenious mind. She picks the needle up with her tongue and lips, and sticks it point downward into the wood of her table, using her closed teeth to drive it home. Then she uses her tongue to pick up the thread, and manipulates it easily and swiftly into position with her lips and, bending down, threads the needle expertly. The sewing seems a more difficult business, but the fact is that Violetta's lips have become almost as flexible as fingers, and she seems to find no trouble in the task.

At the end of the remarkable little show she hops easily to the end of her mat and bows and smiles to the tremendous applause Then, turning to the nurser who stoops towards her, she crouches lightly and hops upwards into the nurse's arms. The nurse, with the beautiful limbless body in her arms, now steps down from the stage and carries her mistress among the audience, with which she chats in a smiling, friendly manner. She answers all sorts of questions about herself, even the most impertinent, with a laugh, and allows anybody who wishes to touch and smooth her body, in order to prove to themselves that she is "real and not an illusion."

The only thing she bars is kissing - which, believe it or not, many young men, as well as some women, attempt at nearly everyone of her performances. She has a way of using a shoulder, as she rests in her nurse's arms, that a boxer might, and the unexpected jab to the chin of a too ardent admirer is sometimes calculated to bring tears to his eyes!

Finally, Violetta is borne back to her pedestal, where the nurse settles her comfortably, and she returns to her grave and aloof contemplation of whatever is she thinks about, until the time comes round again for her turn.

Above the next stage was the name "Rose" - and Rose, I must confess, gave me the surprise of my life. In the first place she was exhibited as British - her professional name is "Rose English" - and in the second she is a type I had never expected to see again on exhibition. I was surprised that I had never heard of her before nor seen her. But eventually I discovered that, though she had been born in England, she was really a Canadian and had come to the States some months before from Canada.

Rose was described as "The Beautiful British monolimb" - the latter word an Americanism which doesn't appear to me particularly attractive. But Rose herself is very attractive, and, as I have said, a type I had never expected to see in the flesh again. She is a genuine, though not congenital "monolimb." All she possess is her right leg, her arms being completely absent from the shoulders, and her left leg from the hip joint. She, too, has a beautifully rounded figure, which seems even taller and more slender than the normal because of the lack of arms and the presence of the single shapely leg.

Another curious point is that she seems more noticeable limbless than even her neighbour Violetta. I suppose it is because Violetta's torso, with its perfectly smooth line, is more compact and complete than Rose's equally shaped torso, with the long, slim, only limb emerging from it on the right side.

I have said that Rose is not congenitally armless and one-legged. It is a legend of the side-shows that all the limbless wonders on exhibition are born so. That is calculated to make them more interesting to the spectator. After all, anybody may lose a limb, but only the infinitesimal few are born without one or more of their limbs. But it is not always the case that the exhibit has born as he or she is now.

Of the ladies appearing in the present show, Christina, Sally Bauer and Violetta were all certainly and obviously born as they were. But Rose was not - though for show purposes she is announced as having been born with but a single limb. Actually she was a victim of a famous Canadian railway smash in which her mother and another sister were also badly hurt. She was then about seventeen - she is close to thirty now. Both arms were amputated at the shoulder joints immediately, and though efforts were made to save the shattered left leg, it was amputated well above the knee. Several operations followed the next few years, and eventually the stump was removed completely from the left hip joint.

Naturally, she has the unhappiest memories of all that dreadful time, but she has become a very happy and gay person since then. She has acquired an adoring husband and a little girl of five, both of whom think she is perfect. And she has come to adopt the prevailing side-show philosophy, that her unique one-limbed body stated to be the only one of its kind now on show in the world is something to be proud of than the contrary.

Rose's act is simple, but effective. She does not do the usual stunts, but relies for her effects upon charm and gradual revelation. The tiny stage is set as an attractive little drawing room, and Rose is revealed reclining gracefully on a couch. She is brilliantly made up, with elaborately waved hair and clad in a fluffy robe de chambre of clinging, pale peach silk, and frills and laces, girdled round the waste with a broad scarlet sash. A bell rings outside, and there enters a boy friend got up according to the American notion of an English "dude," in immaculate morning coat, striped trousers etc., with a monocle, cane and tall hat, which he carries in his hand.

Rose sits up with the languorous grace of a grande dame, and here come the first little surprise. The young admirer bows with exaggerated courtesy, and from the opening of Rose's robe there merge a slender, shapely limb in a skin-tight, flesh-coloured silk stocking, the little food clad in a dainty fur trimmed, velvet, heelless mule. Rose slips off the mule, revealing the fact that the long slender toes, fastidiously pedicured and with gleaming scarlet nails, are left attractively bare by the mittened stocking. With easy, flexible grace, she raises the leg, and the boy friend takes the little foot in his hand, bows over it and touches the bare toes with his lips.

There now enters, carrying a tea tray, a smart maid in the briefest of outspread skirts and long, slim limbs in transparent black silk stockings, and perilously high, stilt-heeled slippers. She deposits the tray on a low table by the couch, and the boy draws up a chair. Rose then proceeds to dispense tea, "handing" a cup to the boy and taking one for herself and conveying it with perfect ease to her lips - all with her clever, flexible toes.

She follows this by opening with her toes a silver cigarette box lying on the table and "handing" it to the boy, who takes a cigarette. Rose takes on herself and places it between her lips and, striking a match, lights both cigarettes, raising the match to her lips to blow it out.

Meanwhile, as if by accident, the flimsy clinging robe has gradually slipped from her shoulders and eventually reveals the intriguing fact that beneath she is clad only in the daintiest of wispy, diaphanous undies. The little "accident" also makes apparent for the first time that she is completely armless as the white shoulders, with their neatly rounded-off ends, are left alluringly bare. The boy comes gallantly to her rescue, jumps up and, after implanting a chaste kiss on each armless shoulder, replaces the robe.

Tea over, the boy is now ready to take his leave. He picks up his hat and cane and bows again. The little foot is presented again to him for his farewell caress. Then Rose slips her foot into her mule, rises easily to a perfect balance, and sees him to the door, hopping effortlessly at his side. The two kiss, and he goes out. Rose hops back agilely to her couch, flexions her leg gracefully and unfastens with her toes the sash about her waist. Then she raises again and stands facing the audience.

She yawns delicately, flutters her eyelids in sleepy fashion and, with a flexible movement of her shoulders lets the robe slip in a soft heap to the floor. She stands perfectly poised, clad only in a fluttering, diaphanous slip, brief, skin-tight panties, and a long, hip-length stocking, garter with frilled, jewelled satin circlet round the middle of the thigh. She is thus revealed for the first time in all the strange allure of her monolimbed beauty - an unfinished goddess, armless and one-legged. One could feel the thrill that passed through the pressing crowd, a thrill mixed with a kind of incredulous wonder.

The attractive maid enters again and, with her help, Rose goes through the pantomime of preparing to retire. The maid picks up the discarded robe, and sets out a tiny dressing table and stool. Meanwhile Rose is hopping blithely about here and there, humming a little song, ostensibly to see that everything is really, but really to demonstrate to the audience her perfect control and balance on her single leg.

She seats herself on the stool, the maid strips the long stocking from the white, shapely limb, and goes through the pretence of massaging the foot and pedicuring the toe-nails. Incidentally, as Rose is now seated facing the audience, one is able to note how complete is the absence of the missing left limb. The rounded armless shoulders, too, are perfectly symmetrical, with only a gentle protrusion of the neat shoulder ends. I know that there are slight indentations as a result of now practically faded scar tissue, but these have the effect only of largish dimples and do not mar the general smoothness of the contour.

However, Rose turns to the table and prepares her toilette, brushing her hair, making herself up, touching her lips with lipstick, etc., and powdering herself all over, including, with a little roguish smile at the audience, the rounded curve at the left hip joint where the leg is absent. This latter trick, by the way, is not meant as a "daring" or saucy touch, but actually to show how amazingly flexible her leg is, and how clever her toes.

Finally the maid wraps her in her robe, picks her up in her arms, and carries her out. Rose raising her leg and waving her bare little foot in farewell as she goes. This routine, by the way, is something entirely new and very much more fascinating and alluring than the usual "armless wonder" act. It was thought out by her clever husband, who has produced a number of plays and movies.

So we come to the last stage at the right end of the semicircle. Above this is the name "Lotus," and she proved to be something new and fascinating. She is a tiny little Chinese, very pretty in her slant-eyed Oriental way. She is billed, I am sure with perfect truth, as "The Only Living Tattooed Legless Beauty."

Lotus has no act. She is just a delightful picture gallery and poses calmly and inscrutably on her pedestal, which differs from Violetta's support only in that it is of highly ornate, Chinese design. Her slim little boyish figure is completely tattooed with an inter-linked, intricate design of beautifully coloured Chinese scroll work, writhing with dragons and snakes. Not an inch of flesh from the base of her throat to the curves of her legless hips remains uncovered. She wears only the absolute minimum of clothing, but quite without offence, as she is completely clothed in her own "coat of many colours" - her sole adornment being two tiny twin breastplates of some glittering metallic material, cupping the small breasts and tiny, triangular trunks of the same material.

The beauty of the little figure and the amazing intricacy of the tattooed design are therefore fully apparent, the latter even extending, as one is able to note, to the twin slight undulations at the hips, which are the only suggestions of lower limbs she possess. In many ways she proves to be one of the most fascinating little persons in the whole wonderful exhibition.

Finally, providing a sort of inter-note, there were the "Munro Sisters", one-legged acrobats, contortionists and dancers. They were a couple of attractive blondes, who were, of course not sisters. They had both been circus trapeze artistes, but with different circuses, and each had lost a leg as the result of a fall from the high trapeze. They had come together quite by accident, and decided to team up and build an act. One had lost the right leg, and the other the left, which helped the balance of the act.

In their very revealing, flesh-coloured silk tights they appeared in turn, outside the show, assisting the "barker" the man with the stentorian voice who invites you to "Walk up! Walk up!" And at intervals they presented their own act on the main platform inside, giving a really wonderful display of contortion and amazingly clever one-legged dancing. One of their "stunts" was to invite boys from the audience to dance ordinary ballroom fox-trots with them, and it was fascinating to see how ingeniously they fitted in their one-legged steps with their partners.

I was very interested to note - and, as you may guess, I saw this show several times - that neither of the girls used a crutch, nor was there ever a crutch of any kind ever in evidence. They just hopped about, when necessary, with astonishing nimbleness on their single legs, between their acts, wearing thin, absurdly inadequate silk wraps over their tights. They had a little side platform near the entrance to themselves when resting, and there they sat and talked and smoked interminable cigarettes. And they seemed to get an amused kick out of allowing their wraps to lay open in such a manner that their little silk-clad stumps were frankly displayed, and winking at each other when the boys halted and stood staring with open and absorbed interest - as is the way with American youth - at the intriguing display.

"Unique and stupendous attraction" was, perhaps, after all, a not too exaggerated description of this wonderful show. At any rate, I found it one of the biggest thrills I have encountered in many years of looking for such things in the interesting world of side-show.

yours very sincerely

Wallace Stort

London Life January 27, 1940 pp. 27,28,29,30,47

  • Ezt az érdekes cikket ITT találtam

Luciano Berriatúa: Murnau Faustjának eredeti változa

Posted by Satanizmo | Posted in , | Posted on 20:11

Mi teszi olyan különlegessé ezt a Faust változatot, miben különbözik ez a kópia a többitől, melyekről az 1926-ban készült klasszikus darabot ismeri a világ?

Teljes egészében más. Murnau valamennyi snittet többször leforgatta, ráadásul két kamerával vette fel, és a naponta megnézett muszterek láttán gyakran újraforgatta a jeleneteket, változtatott a kameraszögön, speciális effektusokat vitt bele és mást kért a színészektől. Azután a legjobb felvételekből állította össze a saját változatát, a többiből pedig, a korabeli gyakorlat szerint, összevágták a külföldi forgalmazásra szánt kópiák negatívjait. A Faust ma ismert kópiáit ezekről a negatívokról húzták le, melyeket a Murnau által kidobott, tökéletlen, másodosztályú felvételekből raktak össze.

A nézők, akik már látták a filmet, valószínűleg nem veszik észre az apró különbségeket, pedig valamennyi beállítás egészen más. Abban viszont bizonyosak vagyunk, hogy a közönség azzal megy majd ki a vetítőből, hogy ez a film jobb, mint amire emlékeztek, mert a színészvezetés és a ritmus határozottan jobb a Murnau által kiválasztott jeleneteken.

A többi változatban egészen rossz minőségű felvételeket is találtunk, botladoznak és nehézkesek rajtuk a színészek például. Láttunk olyan változatot is, melyen a felhőket átszelő fénysugár helyettesíti Faust és Margit égbeszállását, egy másikon a hópelyhek határozottan tollaknak látszanak, egy harmadikon pedig a mutatványosok medvéje beöltözött ember, holott a Murnau választotta snitten igenis valódi medve szerepel.

Csupán az amerikai változat ér fel az eredetivel, mivel ezt maga Murnau állította össze Culver Cityben az MGM stúdiójában a német változathoz korábban kiválasztott felvételek dubléjából. Ez a munkamódszer is világosan mutatja, hogy Murnau valamennyi snittből csak egy felvételt érzett tökéletesnek és beillesztésre méltónak, a többit semmire sem tartotta.

Murnau Németországban összeállított negatívja sajnos elveszett, egyetlen fennmaradt kópiája - dán inzertekkel - rendkívül rossz állapotban van, karcos és szinte valamennyi snitt összeillesztése sérült. Megmaradt viszont az amerikai negatív. Eltávolítottuk belőle az amerikai közönségnek szánt külön elemeket, és az angol szövegű plánokat - a szerződést Mefisztofelésszel és a könyvoldalakat - német szövegűvel cseréltük ki, s így ez lett rekonstruált kópiánk alapja.

Hét különféle anyagot használtam fel a végső változat elkészítéséhez:

* az eredeti nitro negatívról készült amerikai, francia és német biztonsági változatokat, melyeket a berlini Bundesarchiv-Filmarchiv őriz,
* az amerikai biztonsági negatívról lehúzott dubnegatívot, melyet az MGM Turner Los Angeles-i archívumában őriznek,
* az 1926-os nitro kópiát a dán feliratokkal, amely az egyetlen ránk maradt Muranu-féle változat, s a koppenhágai Danske Filmmuseum birtokában van,
* azt a nitro dublét, amit erről a változatról készítettek 1948-ban, amikor még teljes volt,
* és a wiesbadeni Deutsches Institut für Filmkunde nagyon finom szemcséjű filmen lévő változatát, amelyet egy másik külföldre szánt negatívról készítettek.

A két, szöveget tartalmazó snitt kivételével - az egyiken Mefisztofelészt félig takarja a paktumról szóló pergamen, a másikon Faust egy könyv lapjait forgatja - rekonstruáltam az eredeti változatot, melyből csak néhány kép maradt ránk. Azt a kettőt pedig két hasonló felvétellel helyettesítettem.

Amikor megtaláltam az eredeti anyagokat, nekiláttam a rekonstruálásnak: az összes változat valamennyi snittjét egyenként összevetettem. A speciális effektusokat tartalmazó snittekből és a Murnau által kiválasztott valami másért különleges snittekből készítettek dublékat, ezeket a külföldre szánt negatívokban használták fel. Az eredeti negatív rekonstruálásához valamennyi létező változatból felhasználtuk a megfelelő képminőségü snitteket - ezt a bonyolult restaurátori munkát a bolognai "L'Immagine Ritrovata" laboratórium végezte el.
A kísérőzene

A Faust kísérőzenéjét Murnau állította össze Ernö Rapée zeneszerző segítségével. Gounod operájának néhány részletét is belevették. Ezzel a zenével azonban csak egyszer vetítették a filmet, 1926 augusztus 25-én a Jour Parufamet gálaestjén. Neves filmkritikusok, köztük Hans Feld úgy vélték, ennek a nagy filmnek kijárna az eredeti kísérőzene, és Neumann producer is egyet értett velük. Ernö Rapée azonban távozott az UFÁ-tól és az Egyesült Államokban dolgozott, Neumann ezért Giuseppe Beccétől rendelte meg a zenét. Ő azonban nem készült el vele a bemutatóra. Az Ufa Palast Am Zoo új zeneigazgatójának, Werner Richard Heymannak két hét alatt kellett megírnia a zenét. Ismert melódiákkal, Wagner és Richard Strauss részletekkel vegyítette saját kompozícióit.

A berlini bemutatón Heymann zenéjével játszották a filmet, de azután Neumann megkérte Paul A. Henselt, állítson össze egy listát a repertoár zenékből a többi város mozijai számára. Ez a kísérőzene az egyetlen, ami teljes egészében ránk maradt, ugyanis a Licht-Bild-Bühne filmmagazin 1926/283-as számában közölte. E lista 78 részre osztja fel a filmet, és 48 zenerészletet ad meg melléjük - a tízes évek végének és a húszas évek elejének német, cseh, francia és amerikai zeneszerzőinek darabjaiból. Berndt Heller és Theodore van Houten zenetudósok segítségével, hosszas munkával, az összes archívum és az egész világ zenekiadóit átböngészve sikerült felkutatnunk valamennyi eredeti partitúrát.

A zene összeállítását és zongoraátiratát Armando és Carlos Pérez Mántaras készítette el, és az új bemutatón Sandra Gonzales játszotta el.

Murnau eredeti változatát Luciano Berriatúa készítette el a Filmoteca Espanola számára a Deutsches Institut für Filmkundéval és a Det Danske Filmmuseummal együttműködve, a Projet Lumiere, az Európai Únió Média Programja támogatásával, a Bundesarchiv-Filmarchiv és a Turner Entertainment Co. segítségével.

Hevesy Iván - F. W. Murnau: Faust

Posted by Satanizmo | Posted in , | Posted on 19:49

No, mégiscsak találtam egy kis olvasnivalót Murnau Faust-járól:

H. Kyser, a Faust-film szcenáriumírója, nagyon helyes érzékkel ismerte fel, hogy az eredeti, irodalmi szöveghez és koncepcióihoz való ragaszkodás csak ártalmára lehet a filmnek. Más a színpad, az irodalom és más a film. Goethe Faustját a maga egészében filmre erőltetni szerencsétlen vállalkozás, elhibázott kísérlet lenne. Ez a kísérlet két lehetőségre vezetne: vagy megkapnánk a külső mesét a dráma belső tartalmának értelme nélkül, vagy pedig ami talán még rosszabb lenne - a filozofikus tartalmat olvasnánk el a felírások kivonatolásában és a film ezeket a passzusokat csak illusztrálná.

Kyser kitűnően oldotta meg a feladatot: visszament az ősi Faust-monda elemeihez és azt tette a film gerincévé és ebbe szőtte bele Goethe drámájának Faust és Margarétha szerelmi történetét. Az Úr átengedi kísértésül Mefisztónak Faustot, mert tudja, hogy abban kiolthatatlan az isteni szikra. Faust, elkeseredésében, hogy sem hit, sem tudás nem segít a népét pusztító döghalál ellen, szerződést köt Mefisztóval: egy napra, majd az egész életre eladja neki lelkét, cserébe a gyönyörért és hatalomért. Megcsömörlik az élvezetektől és ekkor jön új szerelme Margarétha iránt, akinek szörnyű vesztét okozza: megöli a leány bátyját, a leány pellengérre kerül, majd pedig gyermekének meggyilkolásával vádolva, a máglyára. Faust megjelenik, űzve tisztult szerelmétől és lelkiismeret-furdalásaitól. Az ördög visszaöregíti, olyanná, mint volt szerződésük előtt. A máglya lángjai között ölelkeznek egymásba Margaréthával és várják a halált. Az ördög elvesztette az Úrral kötött fogadását, mert győzött az isteni szikra, a tiszta szeretet! (Nem pedig a szerelem, mint a lángok között előrerohanó felírás mondja. Szerelem? hiszen az volt minden bajnak az okozója.)

Akár elfogadjuk, akár nem, ezt a filmmesét, amely dinamikai kompozíciójában erősen emlékeztet a Tannhäuser-mesére, a fontos csak az, hogy ne keressük benne Goethe Faustját. A film szuverén kifejezési terület és a maga területén produkálhat jót vagy rosszat, de ezt a jót vagy rosszat sohasem mérheti az, hogy mennyire érvényesült benne az irodalmi vagy színpadi mintakép. Kyser Faustja - ismételjük: nagyon helyesen - radikálisan elszakította magát a mintaképektől és filmszerűen gondolta el a témát, nagyon jól kiaknázva a filmtechnika csodás, misztikus és meselehetőségeit.

Aki Goethe Faustját várja a filmtől és csalódik ebben a várakozásában, az keresse a hibát önmagában és a film forgalomba hozóiban, akik rosszul felismert reklámcélokból Goethe Faustjának hirdették ezt az irodalmi ősképtől függetlenül is kivételes értékű filmalkotást.

A rendezés Friedrich W. Murnaunak, az "Utolsó ember" és a "Tartuffe" rendezőjének munkája. Murnau jól megértette a szcenáriumíró intecióját: filmmesét alkotni a csodás és misztikus elemek gazdag kihasználásával. A mesehatáshoz azonban nem elegendő a sok bravúros beállítás és sok ügyes filmtrükk. Meselevegőt kellett teremteni és ehhez a realitásokat elstilizálni. Ez az elstilizálás tökéletesen érvényre jut a szereplők játékában és éppen úgy a képjelenetek filmszerű megkomponálásában. Ez a stilizálás nem történt a szó dekoratív vagy expresszionisztikus értelmében: a beállítás és a megvilágítás voltak a döntő tényezők. Tehát fotografikus, következésképpen tiszta filmszerű eszközök. Az interieuröknek és plein air jeleneteknek szokatlan, sokszor furcsa beállítása, a háttér formáinak letompított fotografálása, a fényelosztás lágy lebegései, fantasztikus kontrasztjai, misztikus vagy drámai claire-obseure-je. Minden kép áttekinthető, tiszta felépítésű, néhány tér vagy síktömeggel, majd mindegyikben valami a monumentalitásból. Néhány jelenet, például a pincekocsma, mintapéldája a filmstilizálás tökéletes megoldásának. Ezen a ponton nem Murnaué minden érdem: éppen olyan nagy része van benne kitűnő munkatársainak, Herlth és Röhrig kulisszatervezőknek és az operatőrnek Carl Freundnek, akire nem csekély feladat hárult a csodás trükkök, az újszerű gépbeállítások és a nagyon komplikált effekt-világítások megoldásánál.

Murnau rendezői képességeinek határozott továbbfejlődéséről tanúskodik a Faust-film. Murnau filmjeiben nincs meg az az utolérhetetlen tempó és elán, mint a másik nagy német rendezőnek, Lubitschnak filmjeiben, mégis ő az, akitől ma legtöbbet, legtöbb haladást lehet várni. Lubitsch mintha klasszikusan megállapodott volna és mintha csak megtalált eredményeit csiszolná tovább. Murnau erős fejlődésben van. Rendezői stílusa nem olyan dinamikus, mégis van annyira filmszerű. Filmszerű, mert páratlan mester ő a meglepőnél-meglepőbb víziós hatások felkutatásában. A film épp annyira kép, mint mozgás, épp annyira a látomások, külső és belső képek hullámzó előretörése, mint szervesen kapcsolódó drámai motívumok láncolata. Murnau pedig éppen a víziós hatások kiaknázatlan mezején bányászik.

Még a szórványosan felbukkanó giccses hatásokat is nagyon szépen hozta ki. A kerti jelenetek poétikus, a végső jelenet borzalmas és patetikus hatásvadászatára gondolunk, az első részben pedig kissé sokallottuk a misztikus célzatú gőzhatásokat. A motiválás itt-ott nagyon figyelembe veszi a moziközönséget és csak ezért tér el az eredetitől: Margarétha a filmen ártatlan gyermeke halálában, mert különben a moziközönség antipátiáját még a máglyahalál sem oldaná fel teljesen. Mindezek azonban jelentéktelen foltok az egész film eredményeihez képest.

Murnau még sok nagyszerű értékkel ajándékozhatja meg a filmművészetet. Fejlődésében azonban, a Faust-film után, kritikus ponthoz érkezett el. Kiszerződött az amerikai Fox-gyárhoz. Hogy menni fog-e a maga útján tovább, megalkuvás nélkül és hogy miként fogja németes értékeit összeegyeztetni az alantas amerikai ízléssel, az még a jövő titka. Mindenesetre türelmetlen érdeklődéssel kell várnunk első amerikai filmjét, az " Utazás Tilsibe" címűt.

A színészek játékprodukciója kifogástalan. A Mephisztó, Emil Jannings, pompás új és mély színt mutatott meg csodálatos gazdagságú palettájáról, a Faustot személyesítő Gösta Eckman és Margarétha alakítója, Camilla Horn, nagyon jól idealizált figurákat adtak. A mellékszereplők közül nagyszerű humorral játszotta Mártát a francia operettdíva, Yvette Guilbert és jó illúziót keltett az anya szerepében a tehetséges Reinhardt-színésznő, Frieda Richard, Bálint szerepében pedig Wilhelm Dieterle.

Néhány tiltakozó szót kell még emelnünk a film előadási módja ellen. A film előtt és közben áriák Gounod Faustjából és szavalatok Goethéből. Méghozzá színházi szcenírozással. Sikerült ezekkel a film hangulati egységét megzavarni és egyveleget teremteni az irodalmi, színpadi, operai, mondai és filmhatásokból. Hát ezért fáradozott Kysel és Murnau a hatásegység megteremtésével, hogy most oda nemillő ráadásokkal felforgassák azt?

Mikor diadalmaskodik már ilyesmikkel szemben a filmművészet Monroe-elve: a mozi a filmé!

F.W.Murnau: Faust - Eine deutsche Volkssage (1926)

Posted by Satanizmo | Posted in , | Posted on 16:45

Kezd nagyon elegem lenni abból, hogy bármire keresek rá a Google-ben vagy a Yahoo-ban, alig találok magyar vonatkozású cikkeket olyan fontos filmekkel kapcsolatban, mint pl. a most tárgyalandó Faust is! Hogy lehetséges ez a 21. században? Na mindegy, ahelyett hogy ezen idegesítem magam, inkább írok én egy post-ot a filmről.

Goethe Faust-jának történetét mindenkinek ismernie kell középiskolai tanulmányiból. Isten és Sátán vívja csatáját egymással a Föld lakosságáért. Alkut kötnek egymással, hogy amelyikük megszerzi Faust lelkét azé a dícsőség és a Föld. Faust egyébként hitbuzgó, tanult férfi, egy alkímista, aki az aranycsinálásnak szenteli idejét. Sátán megjelenik a város fölött és pestist zúdít arra. A város lakosságának egyik fele a valláshoz menekül és buzgón csókolgatja a feszületet, míg a másik fele 'élj a mának' felkiáltással a mulatozást választja. Faust látván a pestis terjedését azon munkálkodik, hogy megtalálja az ellenszert, de hosszas kísérletezések után is elbukik. Csalódottságában és dühében tűzbe dobja könyveit.

A tűzre vetett könyvek egyike éppen ott nyílik ki, ahol ördögidézésről és a paktumról van szó. Így hát Faust megidézi az ördögöt, aki Mephistopheles személyében jelenik meg neki, ő Sátán szolgája. Mephisto alkut ajánl Faust-nak, miután bepillantást enged neki a pestis pusztításaiba. Faust eleinte nem áll kötélnek, de aztán belemegy abba, hogy egy napra fiatal legyen. Az ördög Itáliába repíti, ahol elcsábítja Parma hercegnőjét. Mephisto azonban okos, a 24 óra éppen akkor telik el, amikor Faust a legjobban érzi magát és így könnyedén bírja rá hogy a szerződést örökre meghosszabítsák. Faust fiatalon él tovább, de egy idő után unatkozik. Egy húsvéti napon utasítja Mephisto-t, hogy vigye vissza otthonába. Ott aztán megpillantja végzetét a fiatal és gyönyörű Gretchen személyében és azonnal beleszeret. Utasítja Mephisto-t, hogy szerezze meg neki a lányt.

Mephisto viszályt szít Faust és Gretchen kérője között és ez tragédiába torkollik. Egy napon Faust leszúrja a rivális férfit, így menekülnie kell. Gretchen szégyenben marad és gyermeket is vár. A város lakói kiközösítik, megvetik és amikor egy télen a csecsemőjével segítséget és bebocsájtást kér zárt ajtókra talál. A fagyos hidegben úgy találnak rá, hogy gyermeke már meghalt, így Gretchen-t gyermekgyilkosnak kiáltják ki és máglyahalálra ítélik. Gretchen a máglyán szerelméért kiált és Faust megjelenik, de immár öregemberként. Az ördöggel kötött szerződés semmissé válik, mert a szerelem minden fölött áll.


Amikor befejeztem a film nézését elképedve ültem a képernyő előtt és szó szerint elhomályosodott a tekintetem, mert a film szépsége könnyeket csalt a szemembe. Az egész mű tobzódik olyan filmes effektekben, amelyekről én személy szerint elképzelhetetlennek tartottam volna, hogy 1926-ban léteztek. Ezt a filmet nem bízták a véletlenre! Kezdjük mondjuk azzal, hogy a felíratokat az a Gerhart Hauptmann készítette el, aki a korabeli Németország elsőszámu írója volt és 1912-ben irodalmi Nobel díjat is kapott. Murnau-nak az utolsó filmje volt ez a UFA-nak mielőtt Amerikába utazott és a Fox Studios-nak kezdett dolgozni.
A nyitó képsorokon, amikor megláttam az Apokalipszis Három Lovasát (Háború, Járvány, Éhínség) és Mephisto-t, amint hatalmas alakja sötét árnyékot vet a városra, amint szárnyit széttárja, már azonnal tudtam, hogy imádni fogom a látványvilágát. Amikor Faust Mephisto köpönyegén repül sötét, ködös egeken, melyeken fekete sárkányok vonulnak és lepillant a városra hát az valami fenséges. Carl Hoffman, aki a kamerát kezelte, gyönyörűen használta a fény és árnyék játékát. Saját fejlesztésű kis kocsiján -amire a kameráját szerelte- a hatalmas makettváros felett száguldva vette filmre Faust röptének légifelvételeit. Az eredmény olyannyira hihetetlen és elképesztő, hogy csak vakargattam a fejem. Az film számomra emlékezetes pillanatait sorolhatnám vég nélkül. A német filmes expresszionizmus kitűnő darabja ez és én annyira örülök annak, hogy nem hagytam ki.

Tod Browning sírhelye

Posted by Satanizmo | Posted in , | Posted on 11:25

Tod Browning sírhelye az Angelus-Rosedale temetőben (Los Angeles, California)

Angelus-Rosedale Cemetery is the final resting place for classic horror film director Tod Browning. While Browning dabbled in most of the other genres as well, it is his work in the horror genre that earned him the moniker of "The Master of the Macabre" and for which he is best known today. Of the horror films he made, his adaptation of the Bram Stoker novel Dracula (1931), starring Bela Lugosi in the title role, is easily his most recognizable work. However, Browning compiled an impressive resume in the genre and worked with some of the best-known horror stars of the day; including Lugosi, Lon Chaney, Lionel Barrymore, Henry Hull, Dwight Frye, Lionel Atwill, and Edward Van Sloan.

Born as Charles A. Browning Jr. to a prominent family in Louisville, Kentucky in 1880, Browning decided to give it all up at the age of 16 and ran away to join a circus. There, he changed his name to Tod and took up a variety of jobs in the carnival life. His journey ultimately led him to New York where he met up with film director D.W. Griffith and began acting in several of Griffith's movies, ultimately moving to Los Angeles, California. Before long, he took up directing several short silent films and his career was on the rise. Following a near-fatal car accident that took the life of actor Elmer Booth, and severely injured both Browning and actor George Siegmann, Browning landed his first directing job on a feature length film with Jim Bludso (1917).

In 1919, he was teamed up with actor Lon Chaney for the silent film, The Wicked Darling (1919), which began a long collaboration between the two. Among the duo's ten films they did together was The Unholy Three (1925), which involved three circus performers who turn to a life of crime. Given the film's success, it was remade again in 1930 sans Browning and was Chaney's only talking role before succumbing to throat cancer the same year. It was also one of his first films to recall his former carnival life and a theme that would once again reappear in The Unknown (1927), with Lon Chaney and growing star, Joan Crawford. The story involves a love-triangle between an armless knife thrower (Chaney), a carnival girl (Crawford), and circus strongman (Norman Kerry) - A similar theme that would once again resurface in perhaps Browning's most controversial film, Freaks (1932). Browning and Chaney would also work the 1927 film, London After Midnight, which aside from being the first foray into the subject of vampires for Browning, is also considered one of the most sought after "lost" films after the last known print was destroyed in a MGM film vault fire in 1965.

In 1931, Browning would really hit the mark with the highly successful adaptation of Dracula; a film of which he directed, produced, and wrote (the latter of which he received no credit). Originally, the role of the count had been intended for Lon Chaney, but after his death, the producers settled on Hungarian actor, Bela Lugosi, who was already receiving rave reviews in the role on Broadway. Interestingly enough, Lugosi had already appeared in a supporting role in Browning's The Thirteenth Chair (1929). Dracula would go on to be a smash-hit and usher in the era of Universal horror movies.

Following the success of Dracula, Browning would suffer a major blow with one of his next films. Freaks (1932) was something of a pet project for Browning that recalled his days in the carnival. The story followed a love-triangle between a circus midget, a trapeze artist, and a strongman that ended with horrific results. Browning decided to cast people with actual deformities to play the role of the "freaks" in the film, rather than rely on the normal special effects and make-up. The use of people with such deformities was deemed too shocking for audiences and combined with the rather graphic mutilation scenes towards the end, the film met with instant controversy; even suffering the indignation of being banned in the United Kingdom for over 30 years. Today, the film is considered a revered cult classic, but the controversy at the time severely derailed Browning's career. He went on to make a few more films over the next couple of years (including re-teaming with Lugosi for Mark of the Vampire (1935), a remake of London After Midnight), but by 1939 his filmmaking days were over.

When his wife, Alice (who starred in films under the name Alice Wilson), passed away in 1944, Browning began to live a life of isolation. Soon after, trade newspaper Variety mistakenly printed his obituary. It is said that Browning refused to talk about his career in films with anybody and left no writings or personal reflections. In 1958, he moved into a friend's home (reportedly his veterinarian) in Brentwood where he ultimately passed away on October 6, 1962 after a battle with cancer and a recent stroke. His body was cremated and interred with the remains of his wife and her family. His marker can be found in the Mausoleum on the grounds of Angelus-Rosedale Cemetery around halfway down the east wall of the left-side corridor from the entrance.

Újságkivágások: Tod Browning autóbalesete

Posted by Satanizmo | Posted in , , | Posted on 9:47

YouTube video: Schlitze nagy jelenete (Freaks, 1932)

Posted by Satanizmo | Posted in , , | Posted on 9:34

Bio: Mae Clarke (1910-1992)

Posted by Satanizmo | Posted in , , , | Posted on 8:16

Mae Clarke (eredeti nevén Violet Mary Klotz) amerikai filmszínésznő 1910 augusztus 16-án született Philadelphia-ban (Pennsylvania) Pályáját táncosként kezdte , majd az Universal Studios filmjeiben tűnt fel. 1931-ben szerepelt a The Front Page-ben majd -még ugyanabban az évben- Boris Karloff-al a Frankenstein-ben és a The Public Enemy-ben, ami olyan népszerű volt, hogy a nap 24 órájában játszották a Time Square-en. Úgy látszik 1931 bőséges év volt Clarke számára, mert ebben az évben jött kis a Waterloo Bridge is. Mind a filmet, mind Clarke alakítását jól fogadták a kritikusok. 1932-ben ismét Karloff-al forgatott a Night World-ben. Bár élete során háromszor ment férjhez, gyermeke nem született. 1992 április 29-én, 81 éves korában halt meg rákban Woodland Hills-ben (California)

YouTube video: La Folie Du Docteur Tube (1915)

Posted by Satanizmo | Posted in , | Posted on 20:22

Abel Gance, 1915

A mad scientist creating some sort of white powder, which he, his dog, his assistant and a couple others take and then start to see strange objects

Még egy elveszett film: Murnau's 4 Devils (1928)

Posted by Satanizmo | Posted in , , , | Posted on 15:55

A némafilmes éra egy újabb gyöngyszeme, ami elveszett a történelem ködében, pedig Murnau alkotását annak idején még Oscar díjra is jelölték (a legelső Oscar-ok egyikére!!!) Igazság szerint, Lotte Eisner könyvének Murnau-ról szóló fejezetében (1973) azt állítja, hogy a negatív még a Fox bírtokában van! Erre persze csakis akkor derülhet fény, ha a Fox átkutatja régi raktárait.

Hogyan veszhetett el egy ilyen film? Nos, állítólag a némafilmes korszak mozijainak csaknem a 90%-a tűnt el így vagy úgy. Általában a tüzek okozták a legnagyobb pusztításokat, de ugyanilyen szerepe ven a dologban a stúdiók pénzéhségének és érdektelenségének is. Ezt megmagyarázom: mikor a 'talkie' filmek hajnala víradt a némafilmeknek befellegzett, már nem érdekelték az embereket. És mivel már pénzt sem hoztak, a filmstúdiók kevésbé figyeltek oda a tárolásukra is. Sokszor félreeső szobákban, pajtákban, garázsokban és más lehetetlen helyeken porosodtak, míg egy tűz el nem pusztította őket, vagy a nitrátfilmek lassú, de biztos pusztulása várt rájuk.
A legvalószínűbb változat azonban így hangzik: a Fox Stúdió Little Ferry-ben (New Jersey) lévő raktárában 1937-ben felcsapó tűzben veszett oda.

Később aztán még egy városi legenda kelt szárnyra miszerint Mary Duncan (aki játszott a filmben) talált egy példányt az otthonában, de miután újranézte, annyira elégedetlen volt a benne nyújtott alakításával, hogy inkább az óceánba dobta. Ez igencsak kétséges, de Martin Koerber szerint (ő restaurálta Fritz Lang Metropolis-át!) Mary Duncan valóban bírtokolt egy kópiát a filmből 1948 vagy 1949 óta. Ez a Fox dokumentációiból is kiderült. Viszont nem tartja valószinülnek, hogy valóban vízbe dobta volna, vagy esetleg lánga lobbantotta. Akkor vajon hova lett?

Bár az eredeti film elveszett 2003-ban, Janet Bergstrom elkészített egy 40 perces rekonstrukciót (Murnau's 4 Devils: Traces of a Lost Film) Ez változat a 20th Century Fox kiadásában megjelent (szintén Murnau film) 'Sunrise' extrájaként lett a DVD-re pakolva. 2007 októberében felröppent egy hírecske, miszerint rátaláltak a film egy még létező kópiájára Tacoma-ban (Washington), de utóbb ez teljesen hamisnak bizonyult ... sajnos. Így hát maradt Bergstrom verziója, ami az eredeti film fotóiból, story board-jából, forgatási infókból, szkeccsekből és cikkekből építkezik.

És magáról a filmről is essen pár szó: a 4 Devils egy 1895-ös novellán alapszik (Herman Joachim Bang Die Fire Djaelve: excentrisk novella) 1911-ben már készült egy változat a műből Dániában, amit Alfred Lind vitt filmre. F.W.Murnau 1928 elején kezdte meg a munkákat, a felvevőgép mögött pedig Ernest Palmer állt. A 4 Devils története arról szól, hogy egy barátságos, öreg bohóc négy gyermeket ment ki egy kegyetlenkedő cirkusz tulajdonos karmai közül. A gyermekek felnevelkednek és közben artistának tanúlnak, majd 4 Devils (Négy Ördög) néven trapéz quartet lesz belőlük. Kettejük, Charles és Marion jegyben járnak, de Charles Párizsban beleszeret egy csodálatosan szép helyi lányba. Mikor Marion rájön a dologra bekövetkezik a baj, mert egy attrakciójukat védőhálók nélkül hajtják végre és a lány a mélybe zuhan. Bár Marion nem hal meg a filmnek itt nincs vége.

Murnau 4 féle befejezést is írt hozzá, melyek közül azt amelyben Charles és Marion meghal 1928 július 2-án egy próbavetítésen bemutattak. A nézőknek tetszett ez a befejezés. Ezt bizonyítja, hogy 49 darab azokból a szavazó lapokból, melyeket maguk a nézők töltöttek ki, még a mai napig is létezik a Deutsche Kinematek Museum-ban, Berlinben! A Fox azonban nem fogadta el ezt a tényt és 1928 október 3-án a New York-i Gaiety Theatre-ben egy 'happy end'-el végződő 4 Devils-t mutatott be.

1929-ben aztán úgy döntöttek, hogy a film (nagyjából) utolsó két tekercsét újra felveszik immáron hanggal. Kis hasznot akartak húzni a 'talkie' forradalomból. Ezt a változatot 1929 június 10-én vetítették először Los Angeles-ben. Ezekhez az újra felvett részekhez azonban Murnau-nak már a legcsekélyebb köze sem volt. A.H.Van Burden és A.F.Ericson vették fel. Az utóbbi Murnau rendezői asszisztense volt a film eredeti felvételeinél is.

Tőlem ennyire tellett...


Egy gyönyörű kiadvány: Murnau, Borzage & Fox (Boxset)

Posted by Satanizmo | Posted in , , , , , | Posted on 15:17

Egy igen durva kiadvány jelent meg nemrég a Fox gondozásában! Sajnos, nemcsak a kiadvány durva, hanem az ára is :(
1929 május 16-án, a világ legelső Oscar díjátadójának éjszakáján (a hollywood-i Roosewelt Hotel Blossom Room-jában) nagyjából 270 ember fizette ki az 5 dolláros belépőt, hogy megtekintse, amint az akkori elnök, George Fairbanks sebtiben kiosztja a szoborocskákat. A feltörekvőben lévő Fox Stúdió a tucatnyi díj felét nyerte el! Frank Borzage a Seventh Heaven-ért, míg F.W.Murnau a Sunrise-ért kapott elismerést (akkoriban még nem volt szimpátia szavazássá és cirkuszi magamutogatássá aljasítva az Oscar-díj, volt nívója...szerintem) Mindkét rendező rendkívüli hatással volt a későbbi filmkészítők gondolkdására, látásmódjára és úttörő szerepet játszott a hollywood-i film születésénél (lám, még egy kifejezés, amit üres frázissá züllesztettek, mert annyit mondogatták mindeféle hozzá nem értő jött-mentek)

Bemásoltam az eredeti leírást, lefordítani nincs kedvem ;)


The centerpiece of Fox's new DVD collection is John Cork's new documentary, 'Murnau, Borzage & Fox.' Featuring rare and unseen footage from the era, the documentary examines the brief moment in Hollywood history during which art flourished free of the constraints of commercial interests - and the three men who were at the center of that great experiment in filmmaking.

On the evening of May 16, 1929 at the Roosevelt Hotel the very first Academy Awards were held, celebrating the 1927/8 movie season. Of the twelve Oscars presented that glamorous night, Fox's studio would win half of them.

Fox had invested heavily in making movie directors the stars of his films, gambling that audiences would gravitate to strong stories told well. On that evening two of his films, '7th Heaven' and 'Sunrise' captured the coveted golden statue known as 'Oscar' for 'Drama Direction' (Frank Borzage for 7th Heaven) and a special Oscar, 'Unique and Artistic Picture' (F.W. Murnau for Sunrise). - Fox's star actress Janet Gaynor also won a statuette for her performances in both 'Sunrise' and '7th Heaven.' It was the ultimate validation of Fox's vision for movies as an art form in their own right. - (Note: Paramount's 'Wings' won the Oscar for 'Outstanding Production' - but today is credited as the first 'Best Film' - but 'Sunrise' could challenge that assumption).

Fox had started in the business operating nickelodeons in New York and soon amassed a small fortune as he built a chain of theaters. He fought the monopoly of the movie distributors such as Edison, eventually becoming a vertically-integrated mogul in his own right, owning his own movie studio, distribution company and theater chain. - Fox's first movie studio was located at the center of American filmmaking, Fort Lee, New Jersey - before moving operations in Hollywood in the early 1920s.

When Fox saw F.W. Murnau's 'The Last Laugh' and decided to bring the German expressionist director to Hollywood. Murnau was given carte blanche by Fox to make any movie he wished, free of financial constraint. Murnau did not disappoint his benefactor, as 'Sunrise' became one of the most celebrated movies of all-time. It was an epic production, with the studio back-lot turned into a rural town and a city - the contrasting settings of this melodrama - as well as expensive location shooting at Lake Arrowhead.

Concurrently, Frank Borzage, already part of Fox's stable of directors, was working on his own melodramatic love story set in Paris during the Great War, '7th Heaven.' Like Murnau, Borzage's film was visually extravagant and lyrical. Both directors used daring camera movements that were new to audiences at the time. Both directors were daring, pushing the boundaries of what Hollywood movies were.

Murnau's arrival at Fox was heavily promoted as a signal of the artistic spirit of Fox movies. Murnau's arrival at the studio also had a profound effect on the stable of directors already there. Not only was Borzage heavily influenced by Murnau, but so was John Ford, Alan Dwan and Raoul Walsh. Ford borrowed heavily from Murnau, especially for 'Hangman's House' (part of the 'Ford at Fox' DVD collection and 'John Ford: The Silent Epics' DVD collection).

Both Murnau and Borzage approached the subject of how love overcomes all adversities - but from very different perspectives. Murnau delved into the dark territory of lust and seduction, as his naïve protagonist is manipulated by a visting city girl to murder his wife in a fake boating accident, so they can live the nightlife of the big city.

Borzage examined the spirituality of love, faith in God and the promise of miracles. Borzage's closing shot of a priest raising his hand to God as he witnesses the miracle of the film's lovers reunited remains overwhelmingly powerful.

Despite the validation that the Oscars bestowed upon his movies, for the three protagonists in this story there would be no happy endings.

'Sunrise' was an unequivocal critical success, but it was not a huge box-office draw. Murnau had been given a free hand to spend liberally, and Fox was in deficit on the picture. For his next movie, Murnau agreed to a more modest production - this one set in a circus and following the loves of a trapeze act, known as the '4 Devils.'

Fate would prove unkind to '4 Devils' as sound was coming to motion pictures, and William Fox was in the middle of a format war between his Fox-Movietone sound-on-film system and the Warner Brothers synchronized record format, Vitaphone.

'4 Devils' was completed and screened for test audiences. Largely positive in their response, Fox was less certain following the under-performance of 'Sunrise.'

After an initial release, the movie was taken back and a new section of 'talkie' sequences were filmed and added into a revised version of the movie. It was eventually released as a 'sqwarkie' - but technology had overtaken the silent film, and the hybrid silent-talkie was lost to the novelty of full, all-talking movies.

Murnau, who once had a creative free-hand, now began to chafe at the studio's interference. His third Fox film, 'Our Daily Bread,' was plagued by compromise that drove Murnau to terminate his contract with Fox - and the movie was finally released and retitled 'City Girl.' Murnau left Hollywood for Tahiti, where he made his independent movie 'Tabu' with Robert Flaherty. - His return to California would prove fatal. Just weeks before the premiere of 'Tabu,' Murnau was fatally injured when his car crashed in Santa Barbara. At the time, popular press reports suggested that Murnau had been cursed by the spirits of Tahiti for building a colonial house on a sacred burial ground.

Borzage's '7th Heaven' had been a huge success and his following films, 'Street Angel,' 'Bad Girl' and 'The River' continued the artistic and commercial streak -Borzage would win a second directing Oscar for 'Bad Girl.' But by 1931, William Fox had been ousted from his studio - and like Murnau, Borzage moved to Paramount where he would make his landmark adaptation of Hemingway's 'A Farewell to Arms.' While Borzage would continue as a prominent director, it was for his silent movies at Fox that he would be best remembered, and for which he won his two Academy Awards.

If 1927 represented an artistic peak for William Fox, it was also the beginning of his commercial downfall. Fox had enjoyed a long period of stratospheric growth in the previous 12 years since he started his Fox Film Corporation. That growth had been heavily leveraged, financially. But with the movies reaching 100-million admissions a week, the movies were a huge cash-cow.

It was in 1927 that Marcus Loew, the head of Loews Corporation (that owned rival studio M-G-M) died suddenly, leaving his widow with the controlling stock for the company. - William Fox saw this as an opportunity to expand his output and purchase a major competitor. But it would prove a disastrous undertaking.

Fox had borrowed some $50 million to acquire the MGM stock, as well as millions more to purchase a rival theater chain. When the Wall Street collapse of 1929 happened, on paper Fox should have been able to raise capital to make payments on his margin calls that he brokers and banks were calling in. - The MGM shares plumetted in value - as did the value of most of Fox's holdings during the panic of '29. But the margin calls were for real - and despite arranging last minute financing, it became clear that the financiers had the clout to prevent Fox making his obligations and take over the Fox holdings. Finally, William Fox forced to sell out everything.

It was a harsh and bitter lesson for Fox. Even his once stalwart executives turned against him for the promise of better pay. - On the brink of the biggest success of his career, he found himself on the outside - never to return to filmmaking. Fox Films was placed in the hands of appointed managers and Fox himself was left on the sidelines. The company never quite regained its footing, the enormous cash surplus enjoyed under Fox's regime became a thing of the past. From 1930 through to 1935 Fox Films struggled on and even had notable successes with the likes of Shirley Temple, Warner Baxter, and a thriving B-unit under the auspices of Fox production veteran Sol Wurtzel which produced the Charlie Chan series. In 1935, with fortunes cloudy, Fox Films merged with Twentieth Century (headed by Darryl Zanuck) to form Twentieth Century-Fox.

Upton Sinclair, the noted socialist writer and biographer (his book 'Oil' was the inspiration for the movie, 'There Will Be Blood') published Fox's own account of his downfall in 'Presenting William Fox.'

William Fox was ruined (although he managed to hold on to a sizeable personal fortune). But his downfall was not yet complete. In 1936, during his bankruptcy hearings, Fox was found to be bribing the Judge in his case - resulting in a prison sentence of one-year. Once the most important man in defining what Hollywood movies could be artistically had become a pariah. He died in 1952 at the age of 73. Hollywood overlooked his passing.

But the legacy of William Fox lives on. Eventually, his sound-on-film process became the format of choice. His experiments with Fox Grandeur (a 70mm widescreen process used on 'The Big Trail' and 'Song O' My Heart') would become a mainstream reality some 20-plus years later with the advent of epic 65mm, 70mm, CinemaScope and other wide film formats. William Fox pioneered a path of artistic and technical innovation as part of his grand ambition to be the biggest name in movie entertainment.


A twelve feature-film DVD collection, with a new feature-length documentary - plus two coffee table books of photographs from the films in the collection and essays by Janet Bergstrom.

  • Murnau, Borzage & Fox (2008) - John Cork

Feature documentary - approx 120-mins.

  • Lazybones (1925) - Frank Borzage

Feature film

Newly created score composed and conducted by Tim Curran

Still gallery

  • Street Angel (1928) - Frank Borzage

Feature film

Still gallery

  • Seventh Heaven (1927) - Frank Borzage

Feature film - 1:20 aspect ratio

Commentary by Robert Birchard and Anthony Slide

The River reconstruction featurettes

  • Sunrise (1927) - F.W. Murnau

Version A - Movietone version of feature film - 1:30 aspect ratio

Version B - European silent version of feature film - 1:20 aspect ratio

Commentary by ASC Cinematographer John Bailey

Commentary by Robert Birchard and Anthony Slide

Outtakes with commentary by John Bailey

Outtakes with text cards

Original scenario by Carl Meyer with annotations by Murnau

Theatrical trailer

Still gallery

Sunrise screenplay

Restoration notes

Original movietone score

  • Lucky Star (1929) - Frank Borzage

Feature film

New score composed and conducted by Christopher Caliendo

Still gallery

  • The Had To See Paris (1929) - Frank Borzage

Feature film

Still gallery

  • City Girl (1930) - F.W. Murnau

Feature film - 1:19 aspect ratio

New score composed and conducted by Christopher Caliendo

Still gallery

  • Murnau's 4 Devils: Traces of a Lost Film (2004) - A film by Janet Bergstrom

4 Devils script

  • Liliom (1930) - Frank Borzage

Feature film

Still gallery

  • After Tomorrow (1932) - Frank Borzage

Feature film

Still gallery

  • Young America (1932) - Frank Borzage

Feature film

Still gallery

  • Song O' My Heart (1930) - Frank Borzage

Full sound version of film - 1;20 aspect ratio

Music and Effects version of film

Still gallery

  • Bad Girl (1931) - Frank Borzage

Feature film


  • ITT lehet megvásárolni (192USD)
  • Angol nyelvű leírás INNEN

Fotó: Lon Chaney (He Who Gets Slapped, 1924)

Posted by Satanizmo | Posted in , , , , | Posted on 19:53

A következő két kép (állítólag) még soha ezelőtt nem volt publikálva, tehát igazi csemegével van dolgom. Lon Chaney 1924-es He Who Gets Slapped c. filmjével még birkóznom kell kicsit, mert eddig két nekifutásra sem sikerült megnézni :( No nem azért, mert a film rossz. Egyszerűen elaludtam a film nézése közben. Érdekes, hogy szinte hajszál pontosan ugyanannál a résznél...
Túl sokat nem tudok a képekről, de az szinte biztos, hogy nem a filmből vannak, hanem a film promóciójához készültek, vagy egyszerűen előtanulmányok a filmhez. Kicsit le vannak már 'rongyolódva' de ez számomra egyáltalán nem csökkenti az értéküket.

Fotó: Warner Oland

Posted by Satanizmo | Posted in , , , , , , | Posted on 19:30

Mai képtalálatom szereplője Warner Oland, akit eddig még csak néhány Charlie Chan filmben láttam. Annak idején igen meglepődtem amikor -Lugosi Béla filmjeit falva egymás után- ráakadtam a The Black Camel-re (1931) Nem az volt a meglepő természetesen, hogy Oland alakította Chan-t, hanem hogy Lugosi is feltűnt a filmben :) Sőt, egy igencsak jelentéktelen szerepben Dwight Frye is játszik benne (ő volt Renfield a Dracula-ban) A kép másik érdekes egybevágó tulajdonsága a filmel, hogy mindkettő Hawaii-n készült.
Bár Warner Oland egy sor Charlie Chan filmben szerepelt, az eredeti Earl Derr Biggers novellákból íródott öt filmjéből csak ez az egyetlen egy maradt fenn napjainkig. A többi négyről úgy tartják, hogy tüzekben vesztek oda, melyek az 1930-as és 1960-as években pusztítottak.

  • ITT találtam a képre

Renée Adorée

Posted by Satanizmo | Posted in , , , | Posted on 17:32

Igazából "csak" Renée Adorée után kutakodtam, amikor rátaláltam erre a régi reklámkiadványra. Renée-t az 1927-es Mr. Wu-ban pillantottam meg életemben először, miközben a filmhez a magyar felíratot készítettem. Bár a filmnek nincs túl sok köze a blog-hoz, azért áttételesen mégis csak akad. A Mr. Wu-ban ugyanis két szerepet is játszik az ezerarcú Lon Chaney!
Renée azonban nem csak a Mr. Wu-ban dolgozhatott együtt Chaney-vel, hanem az 1926-ban vetített The Blackbird-ben és a The Show-ban is (1927) Mind a két filmet Tod Browning rendezte ugyebár...

Szegény lányt a tuberkolózis vitte el nem sokkal a 35. születésnapja után, 1935 október 5-én.

Hogy akkor miért vannak itt ezek a képek? Nem is tudom... A Big Parade egy romantikus háborús dráma, még életemben nem láttam, valószínűleg nem is fogom.

De ki tudja??? ;)

Fotósorozat: Invasion of the Body Snatchers (1956)

Posted by Satanizmo | Posted in , , , , | Posted on 13:53

Ez a film megélt jó néhány feldolgozást, de amennyire tudom ez volt az eredeti. Persze sokan inkább az 1978-as Donald Sutherland főszereplésével készült változatra emlékeznek. Az eredetileg They Came from Another World munkacímen készült fantasztikus filmet 2008-ban az American Film Institute a scifi-műfaj kilencedik legkiemelkedőbb alkotásának minősítette.

A film rövid története:
Bennell orvos értesíti a rendőrséget, hogy iszonyú változásokra figyelt fel: egyre több betege válik részvétlen és érzéketlen emberré, bár külsőleg semmit sem változott. Azt is megfigyelte, hogy éjszaka Földön kívüli "testrablók" hatalmukba kerítik az emberi testeket, de nem lát semmi módot az elembertelenedett lények elpusztítására. A rendőrségen azonban sehogyan sem akarnak hitelt adni az orvos szavainak.